Szombaton délelőtt ismét ritka élményben volt részem. Az ablakon kinézve hirtelen nap-halot pillantottam meg! Mivel a hatodikon lakom, remek lehetőség nyílt szép fotót készíteni erről a csodás jelenségről. A múltkori holdhalo fotóval együtt most már kijelenthetem, hogy ritka kincs van a képtáramban, mert kevés fotós életében adódik meg, hogy holdról és napról egyaránt legyen halo-fotója.

A fotó zsákmányolása után egy barátommal ellátogattunk a stockholmi Királyi Palotába. Még sosem jártam ott. A külseje nem túl bizalomgerjesztő, én csak barokkpanelnek vagy barokk barakknak csúfolom. Anonim, szürke doboz, szinte hihetetlen, hogy a barokk és a rokokó határmesgyéjén készült épület. Azt hiszem, fotóm sincs róla - minden fényben és napszakban depresszív látvány, mint valami kőtömb tornyosul a belváros fölé. No de itt a barbár Északon már nagyon hiányzott valami barokkos, túlzó pompa, a bútorsuvick illata és futballpályányi, intarziás parketták csikorgása, szóval irány a palota!
Csak a belépőjegy váltása után derült ki, hogy fényképezni egyáltalán nem szabad. Ha ezt tudom, akkor sosem tettem volna be a lábam még a király előszobájába sem, de a jegy már a kezemben volt, nézzünk hát körül.
Első utunk a kincstárba vezetett, itt néhány nagyon szép korona, jogar és egyéb regália volt. A mostani királyunk nem koronáztatta meg magát, meg azt hiszem, a nagyapja sem, a felesketésnél csak egy párnán vitték mellette az uralkodói jelképeket, de a fejére-kezébe nem került. Mondjuk meg is látszik, amekkora balf*sz. Én minden bizonnyal magamat koronáznám meg, nem hagynám, hogy valami rongyos püspök biggyessze a fejemre a koronát. És minden reggel a hermelines koronázási palástot kanyarítanám a nyakamba, és abban költeném el a lágytojást. Remek despota válna belőlem, annyi szent.
A kincstár után a koronázási termet, a reprezentációs szárnyat és a lakosztályokat tekintettük meg. Volt néhány igazán szép szoba és pár vitrinrevaló mutatós kacat, de összességében azt kell mondanom, hogy az egész hatalmas palota gazdagsága, szépsége és ízlésessége a közelében sem járhat a koppenhágai Rosenborg kastélynak, amely még csak nem is  a hivatalos dán királyi vityilló, csak egy nyárilak. És mégis, a rosenborgi kincstár, mint a mesékben, halomban hevernek a szikrázó drágakövek, számolatlanul a koronák, ékszerek, palástok, gyöngyös és gyémántos lószerszámok. A gazdagon díszített termekben pedig garmadával a porcelán, antik üveg, szőnyegek, amit csak el lehet képzelni. Aki skandináv körutat fontolgat, az semmiképpen ne hagyja ki Rosenborgot, főleg, hogy ott mindenhol annyit fotózol, amennyi belédfér. És az egész helynek van egy fílingje, egy olyan igazi barokk hangulata, az ember érzi a történelmet a falakban. Stockholmban ez hiányzott.

A palotázás után beültünk rétesezni. Egy nagyon gyenge almás rétesért és egy sima feketéért kereken 100 koronát fizettem, még ma is csuklok, főleg, amikor eszembe jut a réteses az Aradi utca és a Körút sarkán, mennyei és mennyi is most ott egy rétes, 4-500 forint? Na mindegy, szóval itt is van turistacsapda bőven, vigyázni kell.

Vasárnap végre havazott, kereken 5cm porhó erőlködte le magát az égből, remélem, lesz több is. Vasárnap egy nagyon régi fotós cimbivel találkoztam és megállapítottam, hogy ez a hétvége nem a szerencsésen választott kávézók hétvégéje volt. Az ember azt hinné, hogy a legnagyobb kommersz lánc, az Espresso House minden boltja ugyanazt a színvonalat hozza, de ez a belvárosi példány még a csehó nevet sem érdemelné ki. Nem gondoltam volna, hogy errefelé ilyen lepukkant helyek is léteznek. A fotel ülése felhasogatott, kiállt belőle a szivacs. A lelógó lámpákban vastagon állt a por, minden kávézhatnékom sürgősen elment, ha felfelé néztem. Kereken két órán át büdösödött és legyesedett mellettünk egy adag szennyes edény és ételmaradék, senki nem dugta oda az orrát, hogy letörölje és lepakolja az asztalt. A helyiségben elviselhetetlenül párás volt a levegő, mint egy üvegházban, pedig nem is voltunk sokan. A kávémnak pedig kifejezetten bacon íze volt. Hálát rebegek, hogy megkezdődött a munkahét és nincs időm kávézókban ücsörögni, egy ideig nem kívánom őket látni belülről.

Ígértem egy receptet is. Minden egy egykilós karajjal kezdődött (disznó, nem malac), amelyet hirtelen felindulásból tettem a kosárba. Utána kezdtem el gondolkozni, hogy mi is legyen belőle - nem vagyok egy nagy húsos, ritkán veszek ekkora koncot. A legegyszerűbbnek egy porhanyós eredményt ígérő recept volt. A húst felszeleteltem és nagyon enyhén kiklopfoltam - klopfoló hiányában folpack és ököl segítségével. A szeleteket féig egymásra fektetve tűzálló tálba tettem és a következő szósszal öntöttem le:
2dl főzőtejszín, 2dl tejföl, 1ek sambal oelek (vagy erős pista), 2ek szójaszósz. Ezeket összekutyultam és a húsra öntöttem. Egy óráig alufólia alatt, majd kb 45 percig fólia nélkül sütöttem 200 fokon, a végére a teteje szépen megpirult-megbarnult. Ilyen omlós karajt még sosem ettem, az enyhén savas összetevők és a gazdag mártás együttese lehetett a dolog mögött. Köretnek párolt gomba és zöldbab volt és hétfőn is mindenki irigyelt a munkahelyen, amikor a maradékból bevittem egy adagot ebédre.

Egyrészt játékra, másrészt segítségre hívom az olvasókat. A minap a régi fotók között kukáztam és rátaláltam egy régi dániai látképre, amelyet anno hosszú záridővel készítettem és amely ennek megfelelően tipikusan rózsaszínes árnyalatban játszik. Az eredeti mellett megtaláltam egy színhelyesebb verziót is, amelyről azonban fogalmam sincs, mikor és miért és főleg HOGYAN készítettem. Mivel a színhelyes fotó sokkal jobban tetszik, egy jobban szerkesztett hasonló fotón kipróbáltam, hogyan is készülhetett a korrekció. Próbálkoztam mindennel, DPP-ben, Photoshopban, RAW korrekcióval és colour matching-gel, de sehogy sem tudtam reprodukálni ezt az utómunkát. Ezért aztán szabad kezet adok a látogatóknak. Szerintetek? A felső képen a rejtélyesen létrejött változat, az alsón pedig egy hasonló, nyers felvétel, amelyet szeretnék a felső mintájára alakítani.

A kérdés tehát: hogyan lehet az alsóból felső kinézetet varázsolni?

De nem csak a pontos utánzás mikéntje érdekel, hanem az is, hogy ebből az alapjában véve meglehetősen semleges tónusú fotóból ti mit alkotnátok utómunka terén. Szóval elő a kísérletező kedvvel. A RAW fájlt (elég óvatlanul, de megbízom az olvasóimban) feltöltöttem, itt leszedhető. A Photoshop megnyitja. Ha nem találjátok a fájlt, e-mailben átküldöm. A határidő február 5, a képeket kommentben linkeljétek, vagy e-mailben küldjétek el (rekafoto at gmail) . Kíváncsi vagyok az eredményekre és előre is köszi annak, aki megkísérli elérni a mintakép kinézetét!

Nyilván a hideg idő akkor érkezett meg, amikor a csinos magassarkú csizmámban tipegtem. Reggel kiléptem az ajtón és szinte csilingelt a levegőben a szabad szemmel nem is látható, csak az utcalámpák fényében megcsillanó kis jégkristályok tömege. Nagyon szép volt, valahogy így nézhet ki, amikor ‘dérharmat’ van. Az égen a telihold tündökölt és a milliárdnyi pici jégristály gyönyörű halot varázsolt köré! A Nap-halo is ritka, a Hold-halo még ritkább és az ilyen ‘mellékholdak’ még annál is ritkábbak, szóval még ennek a két nagyon szerencsétlen fotónak is határtalanul örültem és szinte ugrálva értem be a munkahelyre, az elképedt és értetlen kollégáknak mutogatva a képeket. Még az újság is írt a jelenségről!

(A fotókra kattintva nagy méretben is megtekinthetők az Indafotón)

Mivel napos idő volt, jártam kékórázni is. Megszületett az Első Pad, mögötte nem hosszú záridős víz, hanem kopogós jég húzódik. Most kell ütni a vasat, amíg meleg, akarom mondani hideg. Tavaly télen egyáltalán nem is volt szabad jégfelület a városban, mindent vastag hótakaró fedett, ami roppant egyhangú volt. Most szépen látszik a jég, igyekszem hétvégén is fotózni, amíg még vékony, sima és tükrös.

Olyan régóta nem írtam, hogy a böngészőm elfelejtette a blog címét. Azt hiszem, már nincsenek is olvasóim… no mindegy. A fotózással is hadilábon álltam Norvégia óta. A drága 60D a táskában duzzog. Az időjárás borzalmas, hónak se híre, se hamva. Csak eső, szürke felhő, sípoló szél. No meg ilyenkor de. 10 és du. 13 között van világos… dec. 23 óta szabin vagyok, de az orromat is csak újév reggelén dugtam ki, amikor véletlenül kisütött a Nap. Holnapra ismét szép időt ígértek, meglátjuk…
Újév első reggelén szép élményben volt részem. Szeretek olyankor kint lenni, amikor az utolsó bulizók épp hazatakarodtak, a többiek bódult álomban hevernek valahol. Olyankor igazán szép nyugalmas a természet és minden az enyém :) Korán kint voltam a közeli kis tónál, és a pirkadatot és a napfelkeltét végigfotóztam. Kivételesen piszok hideg volt, de ennek köszönhetően az év első, tétova zúzmaráját is meg tudtam örökíteni. Titokban reménykedtem egy kis fagyos párában is a tó felszínénél, ehelyett vékony jégréteg fogadott, amely nem párolog ugyan, de gyönyörű kontrasztos tükröződéseket adott.
Volt nálam egy termosz forró, citromos-mézes tea, amit igen jólesett iszogatni, miközben néztem a hajnalt.
Nem tudom, hogy a túlzott G11-használat miatt, vagy a 60D saját érdeme révén történt, de amikor visszanéztem rajta a képeket - a 85/1.8 és a 10-20 Sigmával készültek -, nagyon boldog voltam, hogy van tükrös gépem. Bármilyen jó a G11, nem igazán lehet összehasonlítani a képminőséget és főleg az objektívek adta lehetőségeket egy tükrös géppel. Az újévi fogadalom tehát mindenképpen a 60D maximális kihasználása lesz. Túl gyakran dugom a retikülbe - lustaságból - a G11-et.

Önhatalmúlag kiválasztottam 2011 legjobb fotóját is. Nem tudtam dönteni, ezért két kép a befutó.

A panorámát leginkább a szintén fotós érdeklődésűek tudják értékelni, mert - ha lehetek oly szerénytelen - egyáltalán nem rossz panoráma. No meg nyár, tükrös bárányfelhők, élénk kedves színek - nekem nagyon jólesik nézegetni. A másik a szöges ellentét, sötét, komor, az imádott Norvégiából. Érzelmileg is fontos kép, hiszen nagyon sokat jelentett, hogy visszatérhettem pont erre a helyszínre, amely a legjobban hiányzott 2009 óta.
Az Indafotón igazán szép válogatás van az elmúlt év legjobb képeiből, ajánlom megnézni.

Jó, jó, 2012-re több blogolást is ígérek, bár ezt minden évben megígérem :) mindenképpen többet akarok fotózni és olyankor is rávenni magam a kimozdulásra, amikor nem lenne kedvem. Innentől aztán automatikusan több bejegyzés is születik majd.

Találtam a közelben egy kastélyt, manapság szálloda, de a parkban szabadon lehet sétálni. Gyakran elsétálok oda, éjjel-nappal gyönyörű, az ember nem is gondolná, hogy a ‘panelnegyed’ közepén ilyesmikkel lehet találkozni. Nagyon alkalmas egy éves projektre, évszakváltozás (már ha lesz itt egyáltalán bármilyen más évszak az esős, szeles 2 fokos borzalomnál), miegymás.

Ide is kiteszem a hírt, miszerint mától számítva 30 nap múlva törlöm a Facebook regisztrációmat (már amennyire lehet).  Eddig minden újítást nagyjából jónak tartottam, minden megszokható volt. Az utóbbiak viszont már nem elfogadható módon rontják a felhasználóbarátiságot: desktop módban a jobboldali pörgő sáv rém idegesítő, ráadásul kipróbáltam ezt az új Timeline dolgot és nagyon áttekinthetetlen, helyette inkább egy jó keresőt kellett volna beépíteni az üzenőfalba, hogy a régi megosztásokat, státuszokat kereshetővé tegyék. A mobil felületen pedig, ha értesítés érkezik egy külső kommentre érkezett válaszomról (pl 9gag), akkor hiába bökök az értesítésre, az nem nyílik meg, hosszan letartva pedig nem a ‘link megnyitása új ablakban’ jelenik meg, hanem ‘kép mentése’. Egy értesítésnél, amely linket tartalmaz. Hát anyád. Ma reggel pedig véresre böködtem az ujjbegyemet, de a státusz gomb egyszerűen nem reagált, nem tudtam mobilról posztolni.

Ezért aztán úgy érzem, kösz, elég volt. Szerettem a Facebookot, de abban a pillanatban, hogy a frusztráló események mennyisége túlsúlyba kerül és meghatározza a felhasználói élményemet - nos abban a pillanatban továbblépek és nem is nézek hátra. A Google+on megtaláltok, és remélem, beteszitek feedbe a blogot és a flickr-t :)

1. nap

Utazás előtt azzal a rémes gondolattal aludtam el, hogy jézusmárja nehogy elaludjak és akkor ébredjek, amikor már felszállt a gépem… de szerencsére azonnal az első kakasszóra (szó szerint, mert harsány kukorékolás az ébresztő csengőhangom) felpattantam és idejekorán kint voltam a reptéren. Skandinávián belül az állampolgároknak igen egyszerű a repülés, mivel nincs szükség útlevélre - a Schengen korában ez semmiség, de ez a megállapodás már a hatvanas években megszületett.
Ezekkel az újdonsült telefonokkal még gyorsabb és fájdalommentesebb a reptéri mizéria - a jegyet SMS-ben küldik, az SMS-ben egy link, melyre kattintva megjelenik a beszállókártya egy QR-kód formájában. Ezt a kódot csipogják le a beszállásnál.
Stockholm-Trondheim kb. egy órás út és ennek az órának a felét halk átkozódással és önmarcangolással töltöttem, ugyanis gyönyörű reggeli fények mellett repültünk el Jotunheimen felett (ebben a nemzeti parkban vannak a legdurvább hegyek) és a G11 a hátizsákom mélyén lapult a fejem fölött, két spicces, jóltáplált norvég üzletemberen túl. Azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára emberközelből is láthatom mindezt.
Trondheimben már várt a leendő útitársam, egy göteborgi fotós, aki eddig Észak-Norvégiában dolgozott és hazafelé tartva invitált, hogy tartsak vele az út egy részén. A kocsi, egy Kangoo, dugig tele volt a holmijával, ha egy gombostűvel több cuccot viszek, már nem fért volna el. A kocsi tetején egy gyönyörű antik finn tavi kajak utazott, sajnos nem nyílt lehetőség a kipróbálására.

Az első vízesést 12:43-kor láttam meg az amúgy meglehetősen eseménytelen E6 autópálya mentén. Ebédelni egy rejtélyes, semmitmondó ‘nevezetesség’ táblánál álltunk meg, és míg a szendvicsemet majszoltam, elsétáltam az ösvényen, amelyet komor figyelmeztető táblák szegélyeztek: ‘Vigyázat!’ ‘Veszély!’ ‘Továbbmenni kizárólag saját felelősségre!’ Nagyon kíváncsiak voltunk, J. pézsmatulokra tippelt, én titokban fogvatartott földönkívüli kolóniára. Rövid, de szuszogós leereszkedés után bizarr látvány tárult elém. Évmilliók jege alatt gömbölyű-simára csiszolt sziklák között ölnyi mély, szűk szakadék, alján forrva őrjöngött a Driva folyó!

Tombolt a víz, ahogy a megszokott medréből ebbe a szűk katlanba kényszerült. Szédülten pislogtam le a mélybe, s a legfőbb célkitűzés nem a fotózás, hanem a zuhanás elkerülése volt. J. találóan húsdarálónak nevezte a helyet. Nem mindennapi, sőt fenséges élmény volt letelepedni az egyik napmeleg sziklára és a najtékzó örvényt nézve elfogyasztani az ebédet.
A szünet után az útmenti hídról is fotóztam párat, a folyó nyugodtabbik ágát megcélozva. Persze mire belőttem az állványt, eleredt az eső, de J. hősiesen tartotta a gép felé a kabátomat, úgyhogy megszülethettek az első elmosottvizes fotók, hurrá.

Ezután már tűkön ültem, hiszen gyorsan közeledtünk Otta városhoz, ahol tavalyelőtt oly szép kis erőművet találtunk, és ahol a meseszép Rondane NP kapuja is nyílik. Az erőmű köszöni szépen, jól van, és az alatta lévő lerobbant malomnál is tiszteletünket tettük. Lényegesen több víz volt a folyóban, mint múltkoriban, ezért a képek is picit másmilyenek lettek.

Ekkor már alkonyodott és a csípős őszi levegőbe fanyar füst illata vegyült. A kéklő hegyek tövében didergő nyírek reszketve hullatták a leveleiket, csak úgy viharzott körülöttem a sok apró sárga falevél. A hulló levelek és a rohanó kispatak közepette minden önuralmamra szükség volt, hogy ne gyújtsak rá egy Máté Péter-nótára, de sikerült ellenállnom a csábításnak. Inkább a szél énekét és a víz susogását hallgattam.

Egy gyors kört tettünk Rondane NP bejáratánál is, de bemenni az alkony miatt nem volt érdemes - nem is volt tervben. Inkább elindultunk szállást keresni. Sajnos a múltkori szállásunk, a Dovreskogen Camping, zárva volt - úgy festett, hogy az oda vezető hidat zárták le valamiért. Nemsokára megháltunk egy másik kempingben: vacsora, főzés, beszélgetés, internet fájó hiánya - ebből állt az este.

2. nap

Másnap reggel korán, már hat után rögtön indultunk és igen szép volt az ezer méteres fennsíkon a napfelkelte. Kicsit fájlaltam, hogy az enyhe időjárás miatt nem volt egy kis éjszakai fagy, amely nagyon jól mutat a zuzmós tundrán - de újból beigazolódott a mondás, mely szerint vigyázz, mit kívánsz. Hamarosan bőségesen kijutott a részem hidegből, fagyból egyaránt.
Rövidesen letértünk az E6-ról és a vadregényes 51-es út felé vettük az irányt. Ez az út egy végig 1000+ méteres, kietlen fennsíkon vezet és már az első megállásnál olyan jeges szél fogadott, hogy ész nélkül iszoktam vissza a kocsiba és az addig 10-12 fokos enyhe időjáráshoz igazított öltözetemből sürgősen átvedlettem sarkköri felfedezővé.

Sapka, sál, ujjatlan kesztyű, poár pulcsi, jégeralsó, kapucni - mindent magamra húztam, amit csak találtam. Szerencsére az immár negyedik évét taposó (taposó, hehe) Ecco bakancsom még mindig tökéletesen melegen és szárazon tartja a lábaimat.

Az út menti panoráma a cudar hideg ellenére kiszállásra késztetett. Az alattunk terjeszkedő tavat úgy korbácsolta a vihar erejű szél, hogy száz méter hosszú, emeletnyi magasságú, vízszintes forgószelet emelt ki a tó felszínéből. Nehezen álltam meg a lábamon és valósággal ráfeküdtem a szélre, hogy el tudjam készíteni a felvételt. A táj hatalmas arányait semmilyen fotóval nem lehet visszaadni - nem csak a jeges szél szorította belém a szuszt, hanem a fenséges látvány is.

A tavon bolondul tomboló szelet alig hagytuk magunk mögött, amikor látjuk ám, hogy az előttünk tornyosuló hegységben bizony nagyonis hógyanús felhők gomolyognak és gyanúsan fehér az előttünk elterülő táj is. A hegyek többnyire 2000 méter körül voltak, a mi hágónk, a Valdresflya legmagasabb pontja 1398 méter. A tundraszerű mezőn mintha óriások, trollok szórtak volna el milliónyi hatalmas kőtömböt - ezek a szemünk láttára változtak mohazöldből fehérre, ahogy elkerülhetetlenül belegurultunk a legextrémebb időjárásba, amelyben valaha részem volt. A Kangoot, a kajakkal a tetején, úgy dobálta a szél, hogy komoly izomerőbe került ellentartani neki, és mindketten hálaimát rebegtünk az előrelátóan felszerelt téligumiért. A szél erejét jól ábrázolja, hogy amikor a teljesen nyílt úton szembejött egy kamion, inkább teljesen megálltunk, nehogy egy széllökés nekicsapjon. (Egyébként végig szinte egyedül voltunk az úton.)
A hágó tetején, amikor legjobban tombolt az idő, megálltunk egy parkolóban. (Egyébként mindketten roppant élveztük az extrémkedést: ‘végre’, hajtogattuk egymásnak vigyorogva, elvégre ezért jöttünk, ezért szeretjük Északot. Természet anya megmutatja, mit tud, mi pedig - maximális tisztelet mellett - kívül-belül borzongva élvezzük az előadást.
Aranyos epizód a parkolóban: amikor megálltunk, rajtunk kívül egy Audi kombi rostokolt járó motorral. Benne három jólöltözött hatvanas, a negyedik utas pedig, egy szintén hatvanas hölgy, kölyökkutyaként szaladgált a havas sziklák között, méretes DSLR-t lóbálva és látszott rajta, mennyire élvezi. Azonnal rokon lélekként könyveltem el és remélem, harmic év múlva is én leszek az az utas :)
Kiszállva valósággal elállt a lélegzetem, olyan elemi erővel hasított belém a szél. Félelmetes volt, ahogy szinte felemelt, miközben éles kis jégszilánkok - nem hó, hanem jégvihar volt - hasogatták az arcomat és az ujjaimat. A bőgő szél megállíthatatlanul kergette az égen a felhőket, és a ki-kiderengő Nap erőtlen fényében sikerült lőnöm pár gyors képet, szigorúan dokumentálási célból - kratívkodásról szó sem lehetett.




Az ember azt hitte, sosem ér véget az örök tél országa. De alighogy elhagytuk a hágót, szinte vonalzóval lehetett mérni, hol ér véget a tél és kezdődik ismét a békés ősz. Ismét napos őszi vidéken találtuk magunkat, bár a szél továbbra is hideg volt, de érezhetően enyhébb. Nem lehetett itt sem 5-6 foknál melegebb, de szinte balzsamosnak éreztük.

Szinte hihetetlen, hogy a fenti képek és az alábbi sorozat között mindössze nyolc perc - és egy évszak! -van. Utólag megállapítottuk, hogy valószínűleg az első igazán téli nap tanúi lehettünk a hágón.
A Bygdin tavon különös látvány fogadott: a nyaranta a tavon közlekedő M/B Bitihorn a parton pihent. Kétségkívül feldobta a tájat, ahogy kipiroslott a sziklák között a hegyoldal előtt.

Később, immár némileg szelídebb táj mentén, újabb ‘nevezetesség’ tábla, alatta szerény felirat: sziklarajzok. Az ösvény végén minden hivalkodástól mentes fapalló jelezte a hatezer évvel ezelőtt a gránitba vésett rénszarvasrajzok pontos helyét.

Érdekes, hogy múltkori Umeå-beli látogatásom alkalmából is láttam ugyanebben a korban készült sziklarajzokat. Azok a rajzok nem rénszarvast, hanem jávort ábrázolnak, de a hasonlóság oly erős, mindha ugyanaz az őskori művész véste volna őket az örökkévalóságnak. A testbe vájt vonalak jelentőségét nem ismerni pontosan, de a kör vélhetőleg a szívet jelképezi, míg a szívből a szájig vezető egyenes vonal az életvonalat ábrázolja.
Érdekes, hogy mindkét helyen van befejezetlen rajz is. Vajon miért? Sokat lehet ezen töprengeni, meg a két rajz közötti kísérteties hasonlóságon is - a két helyszín között mintegy 600km van.
A sziklarajzok tövében üldögélve a rohanó folyót nézve ebédeltem - egy narancsom is volt -, azon gondolkozva, hogy milyen tökéletes, a természetbe simuló helyet választott rénszarvasainak az őskori művész, és hogy a svédországi helyszín mennyire hasonlított erre a helyre.

Ez a hely jelentette az igazán vad vidék végét is. Hamarosan Lillehammerben találtuk magunkat, ahol legnagyobb bosszúságomra és Norvégiára hallatlan módon - szárazság volt! A főfő fotós látványosság, a hegyoldal mentén mintegy 4-5 történelmi ipari helyszínen lezuhogó folyócska medrében alig csordogált a víz, a vízesések, régi ipari zsilipek helyén vékony szalagban hullott alig néhány csepp.

Mindketten igen elszontyolodtunk és átkoztuk magunkat, amiért túl korán elhagytuk a szép, vad tájakat. Addig-addig böngésztük a térképet, amíg rá nem leltünk egy ígéretesnek tűnő hágóra. Ezerszáz méter, sehol egy település, indulás, azonnal!
Boldogan magunk mögött hagytuk a kimondhatatlanul giccses, turistacsalogató és norvég mércével is groteszkül túlárazott Lillehammert és máris ismét a hegyekben voltunk. Egy idő után kinyílt a táj és elénk tárult a megunhatatlan tundra. Valószínűtlenül sok tundrazuzmó festette zöldre körülöttünk a sokszáz négyzetkilométerre terjeszkedő tájat.

- Te - szól J. - az ott nem Rondane?
Elhűlve néztem előbb őt (megőrült ez? hol vagyunk már Rondanétől?), majd a kétségkívül ismerős hegyvonulatot, majd a térképet (jó, nincs is nagyon messze, simán látótávolságban lehet) - és valóban, a távolban kéklett Rondane híres, tíz darab 2000+ méteres csúcsa.
Kicsit úgy éreztem magam, mint Tutajos a Téli Berekben, amikor visszamehet Matulához szilveszterezni. A jó időre elveszettnek hitt, fájón hiányzó, imádott Rondane, ismét a közelben! Persze végigfotóztam a vonulatot, a panorámát sikerült elrontani (a felső csíkot ábrázoló sorozat nem lett jó, ezért olyan szűk felül), egy teleobjektíves fotón viszont látszik a hegység és a minket körülvevő fantasztikus táj is.

A véletlenül felfedezett hágónak nincs neve, nincsenek helységek, nincs turistaút tábla - az volt a benyomásunk, hogy egy nemhivatalos titokra bukkantunk rá, amelyet Norvégia, talán a hely érintetlenségét megőrizendő, nem ver nagy dobra, pedig egyébként igencsak tudják reklámozni a természeti értékeiket.
Mivel immár végérvényesen lejöttünk a hegyből, úgy döntöttünk, hogy másnak egyenesen Lilleströmbe megyünk, ahol én vonatra szállok és max az út mentén fotózunk. Este nagy nehezen találtunk egy drága és rossz szállást, de legalább meleg volt, fedél volt, zuhany volt - altatóra nem volt szükség.

3. nap
A reggeli fényben készült néhány fotó a folyó menti tükröződésekről, de az utolsó 150 kilométer egyébként csak arra volt jó, hogy elvégezzem a végeszámolást az anyagiakat illetően és összegezzem az emlékeket. A Lillehammer és Oslo közötti autópálya mindigis egy szomorú útszakasz, amikor az ember már búcsúzik az országtól.

Lilleströmben vonatra szálltam és Stockholmig meg sem álltam - útközben volt idő megírni ezt a bejegyzést (noteszbe, mert számítógépet nem vittem, az a gombostű, tudjátok, komolyan nem fért volna el a kocsiban) és századszorra is végigpörgetni a fotókat a fényképezőgépek LCD-jén, tervezni az utómunkát, ilyesmi…

Epilógus
Azért a nem G11-el készült képek EXIFjét néztétek? Utazás előtti napon vettem :)

Végre döglődni látszik a nyár. Az utóbbi hetekben elviselhetetlen, rothasztó időjárás volt: nedves, párás meleg, szélcsend - nem volt 20-24 foknál több, mégis kétszer ennyinek érződött a páratartalom miatt. A lakásban muslincák keringtek körbe minden elöl hagyott gyümölcsöt és hiába volt egész éjszaka nyitva minden ablak, semmit nem enyhült a fülledtség. Sokat esett, de nem frissült fel a levegő, csak párásabb lett minden. Fotózni se volt kedvem, semmihez se volt kedvem. Szó szerint számoltam a napokat az ősz elérkeztéig.
Aztán most fordulni látszik az időjárás. Kitisztult a levegő, a reggelek csípősen hűvösek, a nappali 17-18 fok is üde, friss, alig várom, hogy kimehessek a szabad levegőre. A minap elvittem sétálni az új mobilomat is, hogy kipróbáljam a kameráját. Általában lenézem a mobilkamerákat, de be kell látnom, hogy a Galaxy S jól teljesít, ha spontán kép kell és épp nincs kéznél más. Persze a legkellemesebb sétámon nem volt velem a G11, mert reggel egy könnyelmű ‘Eh, mit cipeljem, úgyse fotozók soha semmit napközben’ felkiáltással kiebrudaltam a retikülből. Aztán persze az irodaépület mellett rátaláltam erre a menő kis tavacskára, átlátszó, vízzel, a partján fűzfa, az alján kavicsok, talán valami aranyhal is úszkált. És rengeteg tükröződés! Jobb híján a mobillal kattintgattam, ez a mai, illetve tegnapi termés.

De nem az első koraőszi napok elérkezte az egyetlen jó hír. Sok gyötrődés, számolás, töprengés, tervezés után végre eldőlt: októberben ismét megyek Norvégiába!

Csak három napra megyek, illetve kettő s félre, igazi villámlátogatás lesz, de ez nem zavar meg a kis rózsaszín felhőkön való ugrálásban. Egy fotós ismerősöm, aki eddig Észak-Norvégiában dolgozott, hazafelé tart és megkérdezett, nincs-e kedvem vele tartani a hazaútra. Mivel jóval az északi sarkkör fölül indul, először nemet mondtam, de aztán kitaláltuk, hogy Trondheimben csatlakozom hozzá és egészen Oslóig együtt jövünk. Ez egy olyan 450 kilométer, de ezt a távot két és fél nap alatt tervezzük megtenni, hogy bőven legyen idő közben megállni, kitérőket tenni, fotózgatni. Az a legjobb az egészben, hogy a tavalyelőtt látott legszebb helyeken keresztül haladunk majd: útbaejtjük Ottát, a Rondane és Dovre nemzeti parkokat, no és Trondheim környéke sem csúnya. Trondheimbe még tervezek menni télen, gyönyörű lehet a havas-zúzmarás régi főváros.

(Eirikur Ing fotója)

Október másodikán hajnalban repülőre pattanok hát és reggelizni már Trondheimban leszek és irány Otta. Október ötödikén délután pedig Osloból fogok hazavonatozni Stockholmba. A repülő és a vonat szinte ingyen volt, el se hiszem, mekkora szerencsém volt a foglalásommal. A két éjszakás szállás sem fog romba dönteni és 4-600 kilométerre a benzin is megfizethető, még Norvégiában is. Ilyen szempontból örülök, hogy rövid lesz az út, mert ennyire váratlanul egy egyhetes utazás már nem fért volna bele a költségvetésbe.

A jövő hétvégét pedig Umeåban töltöm. Úgymond elébemegyek az ősznek. Umeå egy északi városka, kb. az ország kétharmadánál fekszik a keleti parton. (Stockholm az alsó harmadolóvonalat metszi, szóval igazából déli városnak számít, legalábbis svéd mércével mérve. De Umeå még bőven nem Lappföld.) Remélhetőleg akkor ott már lesz egy kis sárga levél, hajnali köd, ilyesmi. Persze izzítom a szűrőket meg a nagylátót meg a bokehes nyolcvanötöst meg a mindenes G11-et.

(Brynolf fotója)

Ja és beújítottam egy Gorillapodot, szeretném már használni, mert eddig még nem volt rá alkalmam.

Szombaton végre sor került egy kirándulásra, amelyre már vagy két éve vágyakoztam. Általában a Google térképen és a flickr-en szoktam nézelődni érdekes kirándulóhelyek után, és nem sokkal Stockholmba érkezésem után felfedeztem ezt a képet:

A képen Gripsholm kastélya látható, amely az egyik legjelentősebb épület az országban. Mostani formáját Gustav Vasa államalapítótól kapta a 16. században. Vasa a legnagyobb svéd király, de azzal, hogy behozta az országba a reformációt, a svéd történelem legnagyobb kultúrkatasztrófáját követte el. Az egész országban temérdek kolostort, templomot és egyéb értékes épületet romboltatott le, többek között az eredeti Gripsholm kastélyt. (A középkori illuminált bibliák lapjait előszeretettel használta fojtásnak mindenféle ágyúkban. No de lapozzunk!) Később a kastély egy egész sor királyi kegyvesztettnek szolgált száműzetési helyként és börtönként. Pár év letöltendőt én is elfogadnék itt!

Magától a fotótól nem voltam elragadtatva, de azonnal tudtam, hogy ez a kastély nekem KELL, már persze képen :) Tavasszal L.-el tettünk erre egy nagyon rövid kanyart, akkor születtek ezek a képek - de akkor kocsival voltunk.

Hamarosan felfedeztem, hogy a Stockholmtól nyugatra 65 kilométerre fekvő nevezetességhez antik gőzhajó is közlekedik. A múlt héten M. kolléganőmmel és fotós barátosnémmal elhatároztuk, hogy eltöfögünk ide.

Délelőtt 10-kor indult a gőzös, egy szép kis, bő 100 éves hajó, amely arról nevezetes, hogy a világon leghosszabb idő óta fut az eredeti útvonalán - már eredetileg is a Stockholm-Mariefred szakaszra építették.

Stockholm-Mariefred nagyobb térképen való megjelenítése

Az összes eredeti berendezés megmaradt és tip-top állapotban van. A gőzgép meglepően halk és a hajó kis mérete révén emberi léptékű volt az út, vízközelben ringatóztunk, hallottuk a vizet, éreztük az illatát - nem úgy, mint a szigetszerű hatalmas óceánjáró kompokon, ahol azt sem érzed, hogy hajón vagy. Igazán idilli dolog volt.

Rögtön indulás után persze jólnevelt svédek módjára sorakoztunk a kávéspult előtt, ami később jó ötletnek bizonyult, ugyanis a vonuló felhők és a hatalmas víztömeg között, a menetszéllel együtt, bizony hűvösre fordult a levegő és jólesett szorongatni a forró papírpoharat.

Szombatra 20-21 fokot mondtak és annyi is volt, a bodros felhőkön átszűrődő napfénnyel együtt a lehető legtökéletesebb kiránduló- és fotós idő volt. Három és fél órás út után érkeztünk meg a festői Mariefred városkába, amelyet leginkább talán Szentendréhez lehetne hasonlítani. A kikötőből rögtön pazar kilátás nyúlik a várra, de a fotózást nehezítette a déli napsütés, a kikötőből pedig már egyenesen ellenfényben volt az épület. Nem esett könnyű fotózás, de megpróbáltam kihozni a lehető legtöbbet a fényekből. Többnyire a G11-et használtam, de jól jött a 10-20 Sigma is, amikor a leglátványosabb anzikszot, a kastély felől elénk táruló Mariefred látképét fotóztam. A városka fürdött a napfényben és az ezernyi tavirózsa szép struktúrát adott a víztükörnek. A felhők pedig végig mintha rendelésre parádéztak volna az égen, hurrá!

A kastélyt körbejárva leheveredtünk a fűbe és csak nagyon nehezen indultunk tovább, annyira nyugalmas és kellemes volt a délután. A séta a belső udvarra vezetett, ahol két nagyon menő, vicsorgó vaddisznókan formájába öntött díszágyút találtunk, meg valami pici kis lakópalotát, ahol a jelek szerint lakik valaki! A Kan és Koca névre keresztelt ágyúkat a 16. század végén zsákmányolták az oroszoktól. Az épületben érdekes volt, hogy az alapjánál mindenüttt látható volt a szikla, amelyre épült.

A kastélyról találtam egy filmet, kiegészítésként a fotókhoz. Nem egy Francis Ford Coppola alkotás, de elég jól bemutatja az épületet. Mindig elfelejtem, hogy a G11-el filmezni is lehet, pedig én is készíthettem volna valami menő kis mozgóképet a helyről.

A kastélykert hihetetlenül szép volt, és volt valami a fényekben, ami az őszre emlékeztetett és elképzeltem, milyen szép lehet itt ősszel a sárga falevelekben bokáig gázolva, vagy télen, amikor mindent beborít a zúzmara… Ide még visszatérek, az bizonyos. A gőzhajó sajnos csak szeptemberig közlekedik, de jár a vonat is és egy téli reggelen talán még egy rózsaszín, havas-deres napfelkeltét is ki lehet fogni… Nagyon beleszerettem ebbe a kis helybe és bizonyára visszatérő vendége leszek a városnak és a kastélykertnek.

A szintén 3.5 órás visszaút szintén ideálisan telt az immár lágy délutáni napfényben. Oda- és visszaúton egyaránt gyönyörű kis szigetecskék szegélyezték az utunkat, és rengeteg szebbnél-szebb nyaralót láttunk. Szinte mindegyik előtt kint van a zászlórúd, rajta a svéd zászlóval itteni szokás szerint. A szigetvilági nyaralók igen drágák és igen népszerűek, de akinek nem telik nyaralóra, az is, amikor csak lehet, kihajókázik valamelyik szigetre fürdeni és napozni a napsütötte sziklákon.

Végül pedig hadd mutassak néhány álomszép képet arról, milyen lesz ez a hely télen. Hát nem varázslatos?

Még nincs, de nővérem volt olyan előrelátó és idejében feladta az ajándékomat, hogy biztosan ideérjen. Ennek az előrelátásnak köszönhetően bő két héttel korábban vehettem kézhez a csomagot. Szerintetek vártam vele? Unboxing fotók, sok örömködéssel alant. A táska pedig? Az áhított, nőcis, dizájnos, Európában szinte fellelhetetlen stílusú fotós táska.

Wooo-Hoooooooo!!!!!

Amikor Májusban Pesten jártam és egy romos bérház gangjáról váratlanul ráláttam a városra, nos az az élmény sokáig fog élni bennem. Milyen lehet tehát az, amikor az ember a munkája révén naphosszat a legmagasabb háztetőket járja és ráadásul még fotózni is szeret? Az eredményt újból Zoli barátom szolgáltatja, aki a fortepan projekttel párhuzamosan publikálja a város felett készült fotóit. A színvilág egységes és meghökkentő, egyrészt régi képeslapokra hajaz, másrészt rögtön nagyanyám régi szovjet sztereoszkópja jutott eszembe, amelyhez szentpétervári diák voltak, illetve vannak. Rengeteget néztem azokat a képpárokat, és az ő kicsit fakult, de még mindig hihetetlenül élénk és meleg színviláguk jut eszembe ezekről a képekről is.

Zoli így fejezte be levelét: ‘ja, és néhányan nem tudják beazonosítani a helyszíneket, de sőt az országot sem - szerinted hagyjam meg őket ebben a kétségben? :)’

Szerintetek? Mondjuk engem is meghökkentett a sok szokatlan nézőpont, de azért szerintem egy kis nézelődés után a legtöbb helyszín felismerhető.