Vagyunk, igen, mert a ‘jeges Duna’ bejegyzés kikerült az indafotó blogra és rengetegen megnézik a beérkezett fotókat - ezúttal is köszönet azoknak, akik küldtek be jeges-Dunás fotót! Örülök, hogy a szebbnél szebb képeket most még többen megnézik, és rengetegen jelölik kedvencnek őket! Remélem, a beküldők is olvassák ezt és ellátogatnak a bejegyzéshez és a galériába, nyugtázni képeik nézettségét :)

Bevezetés
Szeretem a spontán meglátott és sebtiben ellőtt fotókat, de a tájképfotózásnál más gondolkodásra van szükség: ilyenkor megrágom, átgonodlom, átkomponálom a képet. Talán pont ezért szeretek tájat fotózni, mert a helyszínen való fel-alá sétálás, a téma pontos kiválasztása, méricskélése, komponálása nagyon megnyugtató dolog, szinte terápiásan hat.
Előkészület
Ezen a délutánon azzal a szándékkal indultam el a part mentén, hogy valamilyen vizes-hosszú záridős témát keressek az alkonyatban. Természetesen állvánnyal, polár és ND8 szűrővel felszerelkezve indultam útnak, a választás a Sigma 10-20 objektívre esett.
A víz már sok helyen befagyott, főleg a part mentén, ezért a tervet némileg módosítani kellett és inkább szép parti témák után néztem.
Komponálás
Amikor megláttam ezt a rózsaszín sziklaformációt, azonnal tudtam, hogy megtaláltam a témát.  Már csak egy megfelelő szerkesztést kellett kihozni belőle.  Itt több választási lehetőségem volt: komponálhatam volna a képet a nádas, a fa, a fagyott part vagy a szikla köré, mint hangsúlyos elem. Mivel a rózsaszín szikla tűnt a leglátványosabbnak, úgy helyezkedtem, hogy az kerüljön előtérbe, elfoglalva a kép mintegy felét.
Viszonylag alacsony nézőpontot választottam, hogy a nagylátószög minél jobban érvényesüljön a kövön, a fát pedig igyekeztem a harmadolópont közelében elhelyezni úgy, hogy a koronája folytassa a part S alakú vonalát. A baloldalt belógó kusza ágaktól és a semmilyen távoli partvonaltól nem voltam elragadtatva, de ezt leírtam járulékos veszteségnek.
Exponálás
Most már csak a beállítás és kattintás volt hátra.  Az állványnak köszönhetően a rohamosan fogyó fény mellett is kényelmesen dolgozhattam. Az ISO maradhatott 100-on, a rekeszt pedig 11-re állítottam, így azáridő 1 másodperc körül alakult. A polárszűrőt fent hagytam, részben mert a 10-20-ról szinte soha nem szedem le, mintegy frontlencsevédő gyanánt van fent,  másrészt szép matt felületet kölcsönzött a sziklának. Látható tehát, hogy polár nélkül, 400 ISOval, tág rekesszel még kitarthattam volna kézből is az exponálást - de akkor nem kaptam volna ezt a kellemes minőséget.
A sok forgolódásnak, előkészületnek köszönhetően csak egyet kellett kattintanom és végeztem is, nem volt szükség több próbálkozásra. Tiszta szerencse, mert az év egyik leghidegebb napján készült és piszkosul vágytam már a meleg lakás után.
Utómunka
Az alkonyfénynek köszönhető egyenletes, lágy kontraszt(talanság) és az egységes, rózsaszínes színvilág azt eredményezte, hogy nem volt kedvem belenyúlni a fotóba. A RAW fájlt egy az egyben kiexportáltam JPG-be és átméretezés, némi élesítés és keret után mehetett is a webre, a nagyfelbontású fájl pedig a laborba. Ritka, hogy ennyire békén hagyom a fotóimat az utómunka során, kíváncsi leszek, a szép idő és megnövekedett tájképfotózási lehetőségek elérkeztével növekszik-e majd ez az arány!

Kb. egy éve történt. Márciusi fotóstali volt fent a Normafánál. Kökörcsint akartunk fotózni, persze mire felértünk, elkezdett havazni és bokáig jártunk a híg, jeges latyakban. Élmény volt, mit ne mondjak. Persze kökörcsinfotó nem született (azóta se fotóztam kökörcsint, meg azelőtt se), ellenben valami elszáradt lapi fotózása közben megfázott-beázott a gép. Még a 350D volt akkoriban, és az 50/1.8 volt rátekerve. Amikor beárkeztünk a libegő végállomására és lehuppantunk a büfében, elkezdtem visszanézni azt a három képet, ami a délelőtt folyamán született. És ekkor látom ám, hogy az LCD-n minden szám kilencessé változott. A kártyán hátralévő képek száma 999, a rekesz 9.9, a záridő 9/999, az ISO 999 és így tovább.
Elképzelhető, hogy instant agyhúgykövet kaptam a látványtól (a döbbent fejszerkezetemet meg is örökítette valamelyik fotóstárs). Próbálgattam, kapcsolgattam, tekergettem a gépet, de mindhiába. Végül kétségbeesésemben bementem a mosdóba és - nem, nem vágtam bele a vécébe az egészet - levettem az objektívet és az emigyen lemeztelenített vázat bedugtam a kézszárító meleg levegője alá. Mintegy öt percen keresztül tartottam a szárító alatt, ezalatt vadul fantáziálva a szétolvadt érzékelőről, homokvihar gyanánt betóduló porszemcsékről - de kitartottam. A végén az objektív is kapott egy kis meleg levegőt, és visszatekertem a vázra.
A gép azonnal visszaállt normál módba és azóta is hibátlanul működik.
Igaz, a hóba-esőbe-fagyba töbé nem vittem ki.
Aznap egyetlen használható fotó készült, a bizonyos száraz lapiról. 50/1.8 + Raynox DCR-250. Csak RAW konverzió = egy kis kontraszt és szaturáció.

Tegnap reggel hatkor arra éredtem, hogy sűrűn hull a hó. Illetve nem arra ébredtem, hanem felriadtam és meg voltam győződve, hogy hétfő van és várnak az irodában. Pánikszerű markolászás a telefon után, naptár, vasárnap, huhh, oké. De nem bírtam visszaaludni, tehát néztem a havazást és kicsit neteztem az ágyból, majd kilenc után visszaaludtam és fél kettőig fel se ébredtem.
Miután délután későn rámsötétedett, az egész lakás ki volt takarítva és már nagyon unatkoztam, ragyogó ötletem támadt. Miért is nem megyek ki havat fotózni? Uccu neki, magamra öltöttem a sarki expedíciókat megszégyenítő szerelést, vállamra vetettem a fotós hátizsákot meg jó öreg állványomat és nekilódultam. Cél: Gamla Stan, tehát az Óváros.
Stockholmról érdemes tudni, hogy építészetileg iszonyú csúnya város, én még sehol nem jártam, ahol ennyi vasbeton förmedvény irodaház, beton felüljáró, völgyhíd, autópálya tarkítaná a (bel)várost, mint itt. A Gamla Stan egy kis szigetnyi kivétel ezalól, hangulatos utcácskák, kis sikátorok jellemzik, az ember néhol mesébe illő kis terecskékre bukkan. Helyi viszonylatban semmivel sem kevésbé agyonfotózott, mint a Budai Vár, ma este mégis ide indultam, mert a havas kis utcák mesekönyvi hangulatot ígértek.
Kicsit tartottam a hóeséstől, mert amikor legutóbb havazás közepette fotóztam, a 350D megkergült és az LCD-n minden szám 99999 lett (rekesz, záridő, kártyán hátralévő képek száma), igen látványos volt, de fotózásra kevésbé alkalmas. Úgy véltem, a 450D sem sokkal vízállóbb, ezért különleges óvintézkedéseket vetettem be: fotózáskor letakartam a gépet a két kacsómmal. Igyekeztem továbbá úgy állni, hogy kecses testemmel elfedjem a havazás irányát és imigyen óvjam a vázat a vizesedéstől.
A sötét miatt persze csak állványról fotóztam, ez azért is hasznos volt, mert így a kezemmel védhettem a gépet, amíg az az állványon pihent. Exponálás után azonnal levettem a gépet és kabát alatt, nyakamban vittem tovább. Az objektívcseréket igyekeztem kapualjakban megoldani. Szerencsére kihalt volt a város, nyugodtan állványozhattam, mércsikélhettem, guggolhattam, senki nem zavart.
A nehézségekkel együtt is remek fotózás volt a tegnap esti, a hó által keletkezett derengős világosság egészen különleges hangulatot adott a képeknek, az ég sem volt fekete, inkább sárgás-lilás. Hazaérvén a fotókat szinte azonnal tudtam publikálni, ahogy a gépből kijöttek. Sem vágásra, sem egyéb utómunkára nem volt szükség - a RAW fájlokon sem kellett pöccinteni.
A fotózás során a Sigma 10-20/4-5.6 EX DC HSM, valamint a Canon EF 50/1.4 objektíveket használtam, mindkettőt szűrő nélkül, napellenzővel (hóellenzőként is remekül szolgált).
A képekben benne hagytam az EXIF adatokat, a fehéregyensúly végig AWB volt és ezen feldolgozáskor sem kellett változtatni.

Nemrég egy kávézóban ültem kedves barátommal és egy kompakt géppel játszadoztam (Samsung NV24HD, nagyon ajánlom annak, aki minőségi kompaktot szeretne, full manuális lehetőséggel és HD video felvétellel), de nem is ez a lényeg. Próbáltam belőle kicsikarni annyi bokeh-t, amennyit lehetett: makró módban, tág rekesszel lefotóztam egy sótartót, a háttér 15-20 méterre volt. Az LCD-n bezomolva ezt a képet pillantottam meg és azonnal megfogott a látvány. Alig vártam, hogy hazaérjek és a kártyáról átmásoljam a képet és megnézzem nagyban. A fotó annyira tetszett, hogy kinagyíttattam és a falon díszeleg egy szép keretben.
Másnak azonban korántsem jött be ez a kép. Próbaként feltettem pár fotós oldalra: a flickr-en általános közöny, a fotozzon pedig lesújtó kritikák fogadták: dől, homályos, nincs rajta éles pont, nem ábrázol semmit. Gyász!
Magam sem tudom mire véni ezt a fotót és szokatlan vonzalmamat: nem illik bele a stílusomba, általában nem szoktam értékelni a ‘művészhomályt’, inkább a képeslapszerű, tiszta fotókra törekszem. Csak annyit tudok, hogy ez a kép a szememnek és a szívemnek is tetszett.
Ti mit szóltok? Őszintén :)
Utómunka csak a vágás és egy 180 fokos elforgatás volt. (A sótartót fölöslegesnek ítéltem :) )

Amikor a Canon EOS 400D-ben megjelent az első szenzortisztító mechanizmus, nagy visszhangot keltett a médiában és a felhasználók között is. Sokan gyanakodva szimatolták az új találmányt és nem sok jót néztek ki belőle. A Pixinfo egy remek (bár mára kissé elavult) cikket is közzétett a különböző in-house tisztítók teszteléséről. Ennek megfelelően érdeklődve vártam, hogy a 450D beépített tisztítója hogy fog majd működni. A 350D ugyanis egyre siralmasabb állatpotban volt: rendszeres körtefecskendőzés ellenére is 60-80 pöttyöt kellett kiretusálnom a szűk rekesszel készült fotókról - nem mindig eredményesen.
A 450D immár ötödik hónapja van meg és bár nagyon gyakran cserélek objektívet, eddig egyetlen pici szösz vagy porszem sem jelent meg a képeimen - a homogén felületű, szűk rekesszel készülteken sem. Ez igen kellemes meglepetés! A beállítás szerint be- és kikapcsoláskor is kap egy-egy tisztítást az érzékelő.
Ennek azért is örülök, mert a szakszervíz, ahova az 50/.14-et vittem javítani, 800 koronát (mintegy 20.000 forint) kér el egy alapos, vegyszeres tisztításért…

Nemrégiben egy váratlan tartozékkal gazdagodott a fotós felszerelésem: vettem egy hátizsákot. Nehezen szántam el magam erre a lépésre, de végül nem maradt választásom, mert az oldaltáska viselése iszonyú fájdalmakat okozott az amúgyis kikopott vállamnak. Betértem hát egy boltba és elkezdtem próbálgatni a hátizsákokat. A válsztás a Kata DR-465 modelljére esett, nem utolsósorban a gyönyörű, vidám és praktikus csibesárga belső bélés miatt :) A hagyományos táskák fekete belsejével ellentétben itt azonnal megtalálok mindent, nem kell a (gyakran fekete) kütyüket fekete táskában keresgélni.
A hátizsák számomra újszerű módon tartalmazza a felszerelést: a felső része az egyéb, személyes tárgyaknak van fenntartva és magát a fotós felszerelést az alsó, ‘kihúzható’ zsebben tárolja az ember. Az első blikkre szerény méretű fakk meglepően tágas: középre elfér benne egy obival szerelt váz, és kétoldalt 2-2 rekesz van objektívek, vakuk számára. Mivel nekem nincs vakum, így összesen egy vázat és 5 kis vagy közepes méretű objektívet vihetek magammal. A rekeszeket elválasztó falak tépőzárasak, kiemelhetők, tehát ha valakinek nagyméretű objektívet kell vinnie, annak is csinálhat helyet. De a hosszúkos Sigma 70-300 és a 77mm széles 10-20 is simán elfér a standard rekeszben, a kisebb alapobjektívekről nem is beszélve.
Az egyik hátsó rekeszben egy esővédő huzat is helyet kapott, szintén gyönyörűséges élénksárga színben. A fotós részből a teljes betétrendszer kiemelhető, ezáltal hagyományos hátizsákot varázsolhatunk a DR-465-ből, ha épp nem fotózni indulunk.
A kártyáknak, tartozékoknak, tartalék kiskompaktnak a felső rekesz külső részén megtalálható három méretes zseb ad otthont. A tágas felső részt is ellátták belső zsebekkel, ahova naplót, tollakat, mobiltelefont tehetünk.
A hátizsák külseje is tele van apró, figyelmes részletekkel: két hurokkal a bőröndünk vontató nyelére rögzíthejtük a hátizsákot, egyik oldalzsebből egy praktikus palacktartót húzhatunk ki, másik oldalon pedig egy kisebb állványt is ráakaszthatunk.
Az elrendezés tehát teljesen rendben van. De a legkellemesebb meglepetés mégis akkor ért, amikor a teljes felszerelésemet tartalmazó hátizsákot a vállamra emeltem. Pihekönnyű, alig érezni a súlyát - ez részben nyilván a megoszlott súlynak, részben viszont a remekül megtervezett, széles és jól párnázott pántoknak köszönhető. A vállaim sírva rebegnek hálát minden egyes lépésnél.
Aggódtam, hogy majd nem lesz olyan könnyű és gördülékeny az objektívcsere, mint az oldaltáskánál. De rájöttem, hogy ez sem igaz: amikor tájképet fotózom, úgyis leteszem magam mellé a hátizsákot, és akkor ugyanolyan könnyen elérem a cuccokat, mint az oldaltáskában. Nem egy kapkodó idegbetegeknek való műfaj :)
Egy szó, mint száz: nagyon élvezem az új hátizsákot, a hátamnak is jobbat tesz, szóval átálltam a hátizsákot favorizálók táborába. A Kata DR-465-öt pedig azoknak ajánlom, akik egy kis vagy közepes méretű DSLR és 3-4 objektív tulajdonosai és gyakran szeretik magukkal hurcolni a teljes felszerelést kirándulni, túrázni, utazn

Kezdjük a rosszal: elromlott az 50/1.4 objektívem! Pontosabban a ’szíve’ a Micro USM motor. A tünetegyüttes: közelpontra fókuszálás után a közelponton ‘ragad’ a fókuszmotor és nem tud elmozdulni onnan, csak tehetetlenül erõlködik. Kézzel kell beletekernem, hogy egy távolabbi pontra tudjon fókuszálni.
Dehát az AF attól AF, hogy nem kézzel kell masszírozgatni. Nem volt más hátra, bevittem a szervizbe. Állítólag péntekre megpróbálják megjavítani. A technikus szerint ez gyakori hiba, egy kis acéllemez kopása szokta okozni. Hozzátette, hogy ebben az objektívben kevés és gyenge minõségû anyag van, ezért relatív gyakori a hasonló meghibásodás.
Amint megérkezik a javított üveg, beszámolok a javítás áráról és az eredményrõl.

A jó hír, hogy néhány héttel ezelõtt vettem fotós hátizsákot és a vállaim azóta is könnyes szemmel (nesze nektek képzavar) rebegnek hálát. Este lefotózom pár szögbõl és tartalommal és elétek tárom a tesztelés eredményét :)

Hát elkészült végre! :) Nagyon régóta szerettem volna egy saját weboldalt, de valahogy sosem jött össze: komolytalan ajánlatok, nevetséges határidõk, ötlethiány - akadályban és kifogásban nem volt hiány.

A Rekafoto blog bezárása után viszont éreztem, hogy sürgõsen cselekedni kell. Plank Ádám webmesterrel összedugtuk a fejünket és gyakorlatilag egy hétvége alatt elkészült az oldal.

Amire különösen büszke vagyok, az az, hogy a dizájn az én agyszüleményem, nem kellett elõregyártott sablonhoz folyamodni. Én terveztem meg a fõoldalt, a menügombokat, választottam ki a betûtípust (a színeket innen loptam: http://www.pto.hu/post/1/1308 ). Ádám mindenben a segítségemre volt és a hebegõ-habogó, zagyva leírásaimból is kihámozta, hogy mit szeretnék és hogyan, és azonnal szállította a kívánt megoldásokat.

Hát jó böngészést, olvasgatást, nézelõdést, vendégkönyvbefirkálást :)