Csak most látom, hogy majdnem egy hónapja nem volt új post. Mostanra terveztem párat, de őket megelőzi ez a soron kívüli, drámai történet. Bár ne kellene leírnom, bár sose történt volna meg.

Épp Rigában töltök néhány napot. A város gyönyörű, erről külön postban szeretnék írni. A szálloda egy nagyon festői negyedben van, közel az Óvároshoz. Tegnap délután a városból hazafelé tartottam a szállodához. Egy aluljárón kell átmenni a vasútállomás alatt. A Kata hátizsákom a hátamon volt biztonságosan becipzározva, benne a 450D a Canon 50/1.4-el, valamint az 4 másik obim. A lépcső tetején, fent a korláton, egy fiatal deszkás srác ücsörgött és a mobiljával babrált. Nagyon divatos cuccok voltak rajta és a lépcsőn felfele menet épp gondoltam, hogy milyen jó urban fotó lenne belőle, ha le merném fotózni, amikor éreztem, hogy nyitva a Kata és kifordult az alsó része, amely a fotós cuccokat tartalmazza. A súlyán is éreztem, hogy könnyebb. Mivel az aluljáró teljesen kihalt volt és senkit nem láttam elrohanni, azt hittem, hogy kiesett valami és hátranyúltam megnézni, hogy mi történt.

A táska nyitva, a gép hiányzott.

El tudjátok képzelni, mit érezhettem. Hátrafordultam, hogy vajon leesett a lépcsőn? Nem tudtam felfogni, hogy ellophatták, hiszen az égvilágon senkit nem láttam magam körül… csak forgolódtam, tapogattam a gép helyét és éreztem, hogy elönt a pánik.

A korláton ülő srác ekkor lekiáltott hozzám. Angolul szólt és mutatott előre, fel az utcára, hogy ott megy a két tolvaj. Annyira össze voltam zavarodva, hogy rá kellett kérdeznem, nem értettem, hogy mi van. Ismét előremutatott, egy férfi és egy nőre, akik mintegy 100 méterrel előttem sétáltak az utcán. Ugyan fel nem foghattam, hogyan kerülhettek ennyivel elém a kb 5-10 másodperc alatt, amíg a lépcsőn értetlenkedtem, de - egy életem, egy halálom - utánuk rohantam, hiszen ez volt az egyetlen esélyem.

Aki ismer, az tudja, hogy én és a futás nem vagyunk a legjobb barátok, sőt valaki, aki látott rohanni, egyszer boldogan megjegyezte, hogy sose gondolta volna, hogy egyszer élőben lát egy T-Rexet futás közben. Mégis sikerült utolérni őket, gondolom az adrenalin besegített egy kicsit. Szerencsére nem futottak, hanem nyugodtan sétáltak, másképp sose értem volna utol őket. A nő csak egy vékony topot és farmert viselt, táska sem volt nála, ezért a férfihoz fordultam, akinek egy kis dzseki volt a vállára vetve. Letéptem róla a dzsekit és valóban, ott lógott a vállán a gépem!
Gondolkodás nélkül elvettem tőle és rendőrért kiáltottam. A tolvaj nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak a vállát vonogatta. Két idősebb hölgy megállt és amennyire az angoljukból kitelt, elmagyarázták, hogy ezek a tolvajok együtt dolgoznak a rendőrökkel, nem érdemes… Eözben a két tolvaj felszívódott.
Időközben a deszkás srác is odaért. Minden megtalálói díjat visszautasított, még egy sört sem akart elfogadni, amiért megmentette a gépem.

Az incidens után úrrá lett rajtam a remegés: leültem egy virágágyás szegélyére és csak remegtem egész testemben és néztem magam elé. Nem tudtam - és még mindig nem tudom - feldolgozni az ijedséget, a megkönnyebbülést, az egész incidenst. Pedig milyen banális dolog, naponta több tízezer turistával fordul elő a világ minden pontján…

Utólag, hogy volt időm elgondolkozni az eseten, iszonyúan szégyellem magam, amiért ez velem előfordulhatott. Hiszen oly biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor én nagyon vigyázok a fotós cuccaimra! Sokszor elképzeltem, hogy megpróbálják ellopni tőlem és mindig arra jutottam, hogy soha nem sikerülne. Valahogy úgy képzeltem a lopást, hogy kitépik a kezemből… ezért, ha elöl volt a gép, mindig a nyakamba akasztva lógott - még akkor is a nyakamban volt a pánt, ha állványon használtam. De bevallom, arra nem gondoltam, hogy ilyen szemtelen módon, észrevétlenül, a hátamról lopják el a gépet. Emlékszem, mit írtam anno a Kata biztonságosságáról:

‘ azért nem olyan egyszerű kiszedni ebből sem a gépet.
1. Ki kell nyitni egészen a cipzárt
2. ki kell húzni a hátizsák alját (mint egy fiók)
3. ki kell emelni a betétfalak között biztonságosan, zötykölődésmentesen rögzített gépet-objektívet.
Szóval nem egy fél másodperces meló és garantáltan észreveszed már az első fázist :) ‘
… és lám.

Amikor lopás áldozatai mesélnek, mindig azt mondják, hogy semmit nem éreztek, senki gyanús nem volt a környéken. És ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy ugyan már, micsoda bénaság - egy tolvajt simán fel lehet ismerni, kizárt, hogy az ember ne érezné, ha hozzányúlnak a táskájához. És lám, most én is ugyanezt mondom: képtelenség, hogy a látszólag kihalt lépcsőn hogy férhettek hozzá a táskámhoz és hogy iszkolhattak olyan gyorsan előre, hogy ne is gyaníthassam, hogy esetleg a közelemben voltak…

Nagyon röstellem, hogy hagytam megtörténni és nem győzöm áldani a szerencsémet (bár évek óta egy piszkosul szorgalmas őrangyalra gyanakszom, remélem elnyeri az Év Dolgozója címet) és irtó hálás vagyok a fiatalembernek, aki szólt. A járókelők amúgy nagyon kedvesek voltak, megálltak, megkérdezték, jól vagyok-e, sajnálkoztak, valaki vizet is adott.

Szóval végül hepiend lett a dologból, mégis nagyon kérek mindenkit: vigyázzatok a dolgaitokra nagyon! Én ezentúl mindig összefűzöm a hátizsák cipzárját. Elég egy kulcskarika, amelyre ráfűzzük a két cipzár húzóját (a legtöbb cipzárnak manapság kettő van) és rögtön nem lehet kinyitni, csak ha sokat piszmognak vele, azt pedig már észreveszi az ember. Amíg itt vagyok, addig hason fogom vinni a hátizsákot, bármennyire kényelmetlen is. És soha ne higgyétek, hogy a hátizsákotok jól álcázott. Én is azt hittem, hogy a Katáról csak egy fotós mondaná meg, hogy fényképezőgépet tartalmaz… nem számoltam a tolvajok felkészültségével. Sajnos haladnak a korral és nagyon ügyesek. Vigyázzatok, figyeljetek!

És ugye senki nem lepődik meg azon, hogy a tolvajok cigányok voltak…

Az előző postban egy kommentelő feltette a kérdést, hogy hol is van az otthonom, hol érzem magam otthon. Ez annyira összetett kérdés, hogy inkább egy külön postot szentelek neki.
Ugye eddig három országban éltem huzamosabb ideig, és mindháromban az élet egy-egy meghatározó szakaszában. Mindhárom ország más és más módon formált, a személyiségem más és más oldalait határozta meg.
Románia: 0-10 év. Az ember azt gondolná, ez régvolt és nem emlékszem sok mindenre és amúgyis más világ volt. De épp ellenkezőleg: nagyon tisztán emlékszem mindenre: a hétköznapokra, az ünnepekre, a helyzetünkre, a minket körülvevő körülményekre, sőt, a politikai helyzetet is felfogtam, már amennyire gyerekfejjel lehetett. Szüleim szűkszavúan ugyan, de tárgyilagosan magyarázták el, hogy pl. miért nincs épp villany, vagy fűtés, vagy melegvíz, vagy benzin, vagy felvágott a tízórai vajas kenyérre.
Ezen kívül az otthonom rendkívül fontos a mai napig, talán azért, mert a kivándorlás után sokáig görcsösen kapaszkodtam a régi emlékekbe és szinte szentté vált minden, ami otthoni volt - a kimenekített könyvek, apró emlékek, otthoni kaják, hagyományok. A rengeteg költözésen, hurcolkodáson túl is most is van a polcomon pár olyan könyv, amely gyerekkoromban a gyerekszobám polcán állt. Valahol mindig visszanyúlnak azok a gyökerek és ennek nagyon örülök. Azt hiszem, ezért is tudom értékelni, amim van - ezt főleg itt, Stockholmban az új ismerőseim jelzik, hogy milyen érdekes, hogy én mindennek tudok örülni. Na még szép :)
Dél-Svédország: 10-23. Végülis itt nőttem fel, no azt nem mondanám, hogy a fejem lágya benőtt, de az iskolát nagyrészt itt jártam ki. Ez megint más szempontból volt hasznos. Megtanultam egy idegen nyelvet, magamévá tettem egy kultúrát és a svéd oktatási rendszerből rengeteget profitáltam. Belenevelődtem a kényelembe, a biztonságba, a nyugalomba. Megtanultam, hogyan működik egy jól szervezett, jóléti társadalom. Barátok, ismerősök - persze az élet nagyrészt az iskola körül forgott.A legjobb barátnőm a mai napig svéd, bár belőle is olyan nemzetközi globetrotter lett, mint belőlem.
Budapest: 23-29. Ez a hat év is meghatározó időszaka volt a fejlődésemnek, hiszen lényegében ekkor lett belőlem felnőtt (már amennyire én valaha felnövök, haha). Ez hatalmas lépés volt abból a szempontból, hogy a biztonságból kiléptem a szakadékba. Az egyetemi évek alatt végig otthon laktam, az egyetem 20km-re lévén a szülői háztól. Ezért roppant védett környezetben éltem 23 éves koromig, amikor Pestre költöztem egy utolsó egyetemi év és későbbi munkavállalás céljából. Az egyetemi év gyerekjáték volt, de utána munkát találni, kapcsolati rendszer nélkül elhelyezkedni, ügyeket intézni, letelepedni, lakást találni - embert próbáló feladatok voltak és az ártatlanságom, a világba vetett naiv hitem egy kis részét itt el is veszítettem. De nem mindet! Az pedig maga volt a gyönyör, hogy a küzdelmes hétköznapok ellenére is magyar környezetben voltam, a barátaim ismerték a TV macit és a kockásfülű nyulat meg a kempingsajtot, és a Balcsira mentünk kirándulni. Pesten a közös nyelvi és kulturális örökség miatt éreztem magam otthon az első perctől kezdve. Valahogy jobban szót értek magyar embertársaimmal, akik hozzám hasonlóan nagyobb kanállal eszik az életet, mint a svédek: jobban örülünk, szomorúbban búsulunk, szeretni és gyűlölni is szenvedélyesebben tudunk.

A post ugyanolyan kusza, mint a gondolataim, ha erre a kérdésre kell választ adnom. Mindhárom hely más és más okok miatt az otthonom. Nem érzem magam gyökértelennek, és azt gondolom, hogy ez a tiritarka háttér sok élettapasztalatot adott és sokmindenre megtanított, aminek csak örülhetek. És mindenhonnan magammal hordom a kis batyumban azokat a pici kincseket, amelyek a legértékesebbek az adott helyről.

A blog olvasói számára nem ismeretlen tény, hogy aktívan részt veszek a bloghu-n folyó kommentelésben. Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, legtöbbször az Index címlapján megjelenő blogokhoz szólok hozzá, no meg van néhány blog, ahova rendszeresen visszatérek olvasni, vitatkozni.
Ennek következményeképpen sok új barátot, de sok ‘ellenséget’, vagy inkább ellenfelet is szereztem. Utóbbiak szerint hogy jövök én ahhoz, hogy külföldről, hovatovább a tutijó Svédországból osztom az észt, és egyáltalán mi közöm nekem ahhoz, ami otthon történik? Mit tudhatok én? Nekem úgyis olyan jó dolgom van, csak felveszem a hatalmas fizetést, néha kattintgatok a drága fényképezőgépemmel és a kényelmes mennyországból osztom az észt.
Ezeknek a nyájas kommentelőtársaknak szánom a mai postot, némileg más szemszögből is megvilágítva a fentieket.
Kedves kommentelőtárs! Te hogy kezelnéd a helyzetet, ha felhívnának egy cégtől, hogy menj külföldre dolgozni. Adnak neked munkát, egy elfogadható, abszolút korrekt (de semmiképpen nem milliomos) fizetést. A lakást viszont oldd meg magadnak, egy olyan városban, amely világhírre tett szert a nehéz lakáshelyzetéről. Az adott városban nem ismersz senkit, írd és mondd egy árva lelket sem. Az egész országban két, azaz kettő darab embert ismersz, ők is 650 km-re laknak a várostól, ahova hívtak dolgozni.  Az állásajánlat elfogadásával mintegy kétezer kilométert teszel magad és a szeretteid, barátaid, megszokott környezeted közé és egy olyan helyre mész, ahol az első időt mindenképpen szinte teljes elszigeteltségben és magányban fogod végigcsinálni. (Ez olyan, mintha Budapesten dolgoznál és a két legközelebb élő rokonod/ismerősöd Drezdában élne, az összes többi pedig Barcelonában. Ugye de fasza? Te mennél?)

Amennyiben úgy döntesz, hogy mégis elfogadod ezt az ajánlatot, megérkezel a városba. Mindössze néhány napig van egy átmeneti szállásod, ezalatt lázasan keresel egy lakást, miközben elkezded a munkádat az új helyen. Az irodában senkit nem ismersz, a főnököd ideje jórészét külföldön tölti, nincs aki eligazítson. Szabadidőd a lakáskereséssel telik. Nyár van, a fél ország szabadságon, az ismerkedés, barátszerzés, lakáskeresés, munkába vlaó beilleszkedés egyaránt nehézkes. Próbálod kiismerni magad a városban, megtanulni a közlekedést. A nyelvet beszéled, ez az egyetlen előnyöd, amúgy teljesen idegen, ismeretlen helyen vagy és napokig nem szólsz egy szót senkihez. Otthon az interneten görcsösen kapaszkodsz az otthon maradt barátokba, miközben mardos a honvágy és naponta többször is felteszed magadnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a fenét is keresel te itt. Az egyetlen hobbid és örömforrásod, a fotózás is stagnál, mert már olyannyira unod a saját társaságodat, hogy kimozdulni sincs kedved. Vidám ütemben hatalmasodik el rajtad a depresszió, ha hajlamos volnál rá, lehet hogy el is kapna.

Lassan befejeződnek a szabadságok, a kollégák visszatérnek a munkahelyre, a város is benépesül, kicsivel könnyebb lesz a helyzet. Azonban stabil lakhatást csak 8 hónap elteltével találsz egy jó adag szerencsével, és hovatovább egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy minimális baráti ismeretségi kör kialakuljon, hogy legyen valaki, akit felhívhatsz, ha szeretnél elmenni egy moziba, koncertre vagy csak dumálni egy kicsit.

Mindezt nem panaszkodásként írom, mert első perctől kezdve a fentiek ellenére is tudtam értékelni, amim van és amilyen lehetőséget kaptam - és most már eljutottam oda is, hogy elmondhatom: elégedett vagyok, szakmailag és magánéletben egyaránt. De az elmúlt egy évet ettől függetlenül a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom. És csak azért írtam le ezt a nagyon őszinte vallomást, hogy rávilágítsak: itt sem rénszarvaskolbászból (ami egyébként nagyon finom) fonják a kerítést a bájos valkűr lányok és délceg viking fiúk. Köszönöm a figyelmet.