A svédek egyik kedvelt uzsonnája, a téli kiruccanások, sífutások elengedhetetlen kelléke a gyümölcsleves. No nem a magyar fahéjas, fogásként felszolgált levesére kell gondolni. A svéd gyümölcslevest a legtöbben készen vásárolják (van porból készíthető is, de arra még nem vetemedtem rá. A legnépszerűbb változat a blåbärssoppa, azaz áfonyaleves. Teljesen sima, csak néhol akad benne egy kis passzírozatlan héj vagy magdarabka. A boltban fillérekért árulják, 10 korona (250 ft) körül van egy liter. Tejesdoboz-szerű tetrapakban kapható és nagyon nagyon finom. Elég sűrű állagú, keményítővel és pektinnel sürítik. Egy másik népszerű változat csipkebogyóból készül, ez teljesen sima állagú. A piac legnagyobb részét ez a kétfajta fedi le, de vannak újítások is: én most egy vegyes gyümölcslevest kortyolgatok. Tartalma a doboz szerint: gyümölcs, víz, cukor (9%), citromsav. Magas a C-vitamintartalma és a tápértéke.
A gyümölcslevest lehet enni/inni hidegen és melegen egyaránt. Télen isteni finom termoszból inni a meleg áfonyalevest a kiránduláson. A híres Vasaloppet sífutás is elképzelhetetlen áfonyaleves nélkül: a sportolók a vitamin- és energiatartalom miatt isszák. Desszertként is találkoztam vele: hidegen tálkákba merik és egy gombóc vaníliafagylaltot tesznek a közepére.

Rigában járva nem csak néhány pompás borostyán ékszert szereztem be, hanem ezt a brosst is. Árat nem akarok mondani, de drágább volt a borostyánnál. Egy kézműves boltban leltem rá, ahol helyi fiatal iparművészek, formatervezők munkáit árulják. (A művésznő neve is megvan valahol). A bross egy asztalon hevert soksok hasonlóan ötletes és aranyos alkotás társaságában, és amikor megláttam, tudtam, hogy mi ketten rövidesen egyesülni fogunk.

Nem vagyok egy nagy fashionista, félig ismert dizájnerek műveit sem szoktam megvásárolni, de ebbe a brossba úgy beleszerettem, hogy már nem volt visszaút. A bross kb. 8cm hosszú és 1cm vastag. Filcből készült és mint látható, egy kis fényképezőgépet formáz. A művésznő kristályokkal rakta ki és egy vékony ezüstlánccal egészítette ki a művet, a láncot a brosstűre igazítva sokféleképpen variálható az ékszer.

Hát nem imádnivaló?

Egy újabb lépésről-lépésre utómunkát mutatok be.
A képhez egy sima 3xp HDR-t használtam fel: 3 expo, -2, 0 és +2 értékekkel, JPG formátumban generálva Photomatixxal, alap beállítások, semmi különleges.
Ezen kívül egy textúrát használtam fel a CGTectures.com weboldalról.

1. Nyissuk meg a felhasználni kívánt képet és textúrát.

2. Szükség szerint vágjuk és méretezzük át a textúrát, hogy pontosan illeszkedjen az eredeti képhez.

3. A Move (mozgató) eszköz segítségével húzzuk a textúrát a képre.

4. A Blending mode (keverési mód) legyen Overlay, az Opacity (átlátszóság) 100%.

5. Rétegek egyesítése

6. Új réteg a ctrl+j paranccsal.

7. Image > Adjust > Gradient Map. Ez egy jó kis ff konverzió.

8. Image > Adjust > Photo Filter > Sepia. Erősség 85%. (Még mindig az új rétegen vagyunk.)

9. A szépia réteg erőssége 30-40%. Nagy ecsettel az ég és a víz visszaradírozása. A fakítás csak a kastélynak kell, a többi maradhat színes.

10. Rétegek egyesítése.

11. Újabb réteg.

12. Keverési mód: Multiply.

13. Nagy és lágy szélű ecsettel (erősség: 30-40%) a kép közepének visszaradírozása > erős vignettálás hatás.

14. Rétegek egyesítése.

15. Színegyensúly finomhangolás.

16. Kész :)

Egy évvel ezelőtt a BKV Figyelőn már megjelent a stockholmi tömegközlekedésről szóló írásom. Úgy gondoltam, id is kiteszem, és az egy éves tapasztalatokkal frissítem, aktualizálom.

 

Mint újdonsült stockholmi lakos, érdeklődve figyelem a tömegközlekedést és folyamatosan párhuzamokat vonok a BKV-val. Ez nem mindig lehetséges, mert egészen más a város felépítése: egy része kemény sziklára, másik része apró szigetekre épült, ezáltal a kiterjedése is nagy és egészen különleges kihívásokkal kellett megküzdenie a közlekedési vállalatnak, amikor a múlt század során kiépítették a tömegközlekedési rendszert.

A közlekedés két nagy tengelyen folyik: metró és autóbusz. Ezen kívül megemlítendő még a helyi vasút, amelyből többfajta is van, és a hajózás azokra a szigetekre, ahova nem vezet híd. Létezik ezen kívül egy darab villamosnak nevezhető valami is :) De a legtöbben metróval és/vagy autóbusszal utaznak nap mint nap.

A metró

Három fő metróvonal van: a piros, a zöld és a kék. Mindhárom vonal több ágra bomlik a külvárosokban, ami nagyon praktikus megoldás, hiszen ha csak a belső részeken mozgunk, akkor bármelyik zöld (vagy kék vagy piros) szerelvényre felülhetünk csak a külső állomásokon kell ügyelni, hogy melyik zöld vonalon utazunk.

 

Metrószerelvény az Universitetet állomáson

A metróban beléptetőkapu üzemel, jegyet és bérletet automatákban, trafikokban és az ügyfélközpontban lehet vásárolni. Nagy pozitívum, hogy sem az állomásokat, sem a szerelvényeket nem pakolták tele óriásplakátokkal és egyéb reklámmal az elviselhetetlenség határáig. A padló is reklámmentes.

A buszokról

Sokféle busz közlekedik a hatalmas kiterjedésű városban: piros ’normál’ és kék expressz buszok. Eddig Volvo, MAN és Scania gyártmányút láttam. Nagyon kényelmes, komfortos szekerek, az ülések rendesen párnázottak. A legtöbb buszon gyönyörű tisztaság uralkodik, a nap ellen védő függönyöket sem tépték le, nem koszolták össze. Annak ellenére, hogy a buszok nem járnak gyakran (csúcsidőben 5-10 perc a követési ideje a leggyakoribb járatoknak), ritkán van tömeg a buszjáratokon. Ez többek között annak is köszönhető, hogy a vonalakat a budapesti 7es buszcsaládhoz hasonlóan osztották be: egy-egy területre sok járat megy, csak az utolsó néhány megálló és a végállomás van eltérő helyen. Ezzel a legyezőszerű hálózattal sikeresen megszüntették a tülekedést. Még csúcsidőben sem látni álló embert a buszon. Ami érdekes, hogy a svéd közbiztonság nem a legfantasztikusabb: nagyon magas a fiatalok körében elkövetett bűnözés: vandalizmus, kisebb rablások, verekedés. Ezért minden buszon dómkamerák figyelnek a rendre, és a sofőr kis LCD képernyőn figyelheti, hogy mi történik a buszon.  Egy csuklós járművön nem kevesebb, mint hat darab kamera figyel. Az SL teljes területén videofelvétel készül az utasokról, pardon nincs. De nem is tüntetnek ellene; az utasok belátják, hogy saját védelmük érdekében történik mindez.

 

SL Volvo busz

Jegyek, bérletek

A metróhálózat egészére érvényes 1 órás jegy 30 korona (720 forint). Ez a városhatáron belül a buszokra és helyi vasutakra is érvényes. Bérletből 1 napos (2700ft), 3, 7 és 30 napos létezik, utóbbi 18.630 forintba kerül* és az egész városra érvényes. A bérlet egy kis kartonfecni, hátán mágnescsíkkal, ezt a beléptetőkapuban nyíló kis résen kell lehúzni és nyílik is. A bérlet elejére a lejárati dátumot nyomtatják, ezt felszálláskor a buszsofőrnek kell felmutatni. Érvényes jegy és bérlet nélkül tehát sehol nem lehet utazni.  A buszokra ezért csak elsőajtós felszállás van, ismétlem: kb. a budapestivel azonos lakossszám mellett ez nagyon jól működik. Minden állomáson van egy peronőr, akitől lehet jegyet vásárolni, valamint ha sok poggyásszal érkezel, megsérült a bérleted stb, segít kézzel kinyitni a kaput és beenged.

Read more »

Az allemansrätt egy igazi svéd fogalom. Szó szerint fordítva kb. annyit tesz: ‘mindenki joga’. A gyakorlatban pedig hatalmas és értékes szabadságot ad az országban bóklászó turistáknak.
Az allemansrätt még a 16. századból származik, amikortól törvénybe foglalták, hogy az utazók szedhetnek bogyós gyümölcsöt (bär) és gombát az erdőben. Ez a része a mai napig érvényes, és hozzájött még sok fontos dolog is.
Néhány pont az Allemansrättből:
- Szedhetsz bogyókat és gombát és virágokat - természetesen védett virágot nem.
- Magánterületen is járhatsz, kivéve magánház kertjét és előterét.
- Ugyanígy magánterületen is sátorozhatsz 1-1 éjszakát.
- Gyalogosan és biciklivel magánútra is bemehetsz (ez általában valakinek a saját birtokán lévő, kis út, ahonnan a tulajnak joga van kitiltani a motorforgalmat)
- A természetvédelmi előírásokat és a józan észt követve rakhatsz tüzet a természetben
- Fürödni , korcsolyázni szinte bárhol lehet, a hajót kikötni és egyet-egyet éjszakázni szintén
- Magánbirtok olyan részeiről, amelyre érvényes az allemansrätt, nem lehet kerítéssel kizárni az embereket (példa: nagyon sok erdő van magánszemélyek, vadásztársaságok tulajdonában, de ezt jó eséllyel soha nem tudod meg, mert nincs elkerítve, hanem mehetsz, sátorozhatsz benne nyugodtan)
 

Az Allemansrätt persze egészen pontosan le is van írva a törvénykönyvben, de a svéd természetvédelmi hivatal szerint egyetlen mondatot kell észben tartani: Ne zavarj - Ne rongálj!

És akkor nem lehet nagy gond.

Ez még egy olyan dolog, amely a bizalomra, kölcsönös tiszteletre alapul és a svédek igen büszkék arra, hogy ez náluk évszázadok óta működik.
 

3-6 évesen ún. ‘ottalvós’ óvodába jártam. Kimondottan gyűlöltem, rettegtem az egész napos távolléttől (nagyon szülős voltam), kölcsönösen nem kedveltük egymást az óvodástársakkal, utáltam délután lefeküdni és a szemem sarkából nézni, ahogy az óvónők halkan járnak körbe a teremben és bizony pálcával jól ráhúznak a fenekére annak, akit ébren találnak.
Szóval nem éreztem jól magam. Az étkezések egy jó nagy lapáttal rátettek erre. Nagy, hosszú asztaloknál ettünk és eleve ijesztő volt, ahogy katonás rendben masíroztunk az étkezőbe. Itt félelmetes nénik félelmetesen hosszú merőkanalakkal tálalták az ételt. Voltak ételek, amelyeket nagyon szerettem: ilyen volt pl. a tejbelaska. Ez cukros tejben főzött cérnametélt volt, melegen tálalták (akkoriban nem volt ismeretes a később Svédországban megszokott hideg tej fogalma). Mai fejjel borzasztóan hangzik, de imádtuk, és hát a gyerekeknek tápláló is. Szerettem a bádogbögrében kiporciózott kakaót is, bár a bőrétől irtóztam, de szerencsére általában sikerült lepasszolni valamelyik asztaltársnak. És a kedvencem pedig a krumplipüre, sült csirkecomb, hagymaszósz kombó volt. Azóta is imádom a hagymaszószt és anyámat nyaggatom, hogy csináljon. (Én is tudok, de jobban esik, ha ő főzi.) Szoktak még rizskochot is adni, hallatlan fényűzésként mazsolával tűzdelve, ami szintén nagy sláger volt a gyereksereg körében.
Viszont volt pár étel, amelyek förtelmesek voltak. Ilyen volt a salátaleves. Ez sótlan-ízetlen vízben úszkáló, főtt zöldsaláta volt - el lehet képzelni. Volt még hasonló kaliberű sóskaleves is. Ezeket sosem bírtam megenni, pedig a szigorú konyhás. és óvónénik hatására sokmindent megettem, amit amúgy nem szerettem. De a leveseket soha… és ha nem sikerült megenni a levest, a konyhásnénik könyörtelenül beletették a maradék levesbe a másodikat és úgy kellett megenni az egészet. Rémes volt!

Egy másik kellemetlen élmény az óvodai étkezésekkel kapcsolatban a kanál volt. Balkezességemet nem támogatták az óvónénik és étkezéskor bizony kivették a bal kezemből a kanalat és jobb kézzel kellett ennem. De egy 3-4 éves gyereknek még nem túl fejlett a finommotorikája - örül, ha az ‘ügyesebbik’ kezével sikerül rendesen forgatnia az evőeszközt. Jobb kezemmel egyszerűen nem tudtam enni - nem dacból tagadtam meg az evést, de egyszerűen nem tudtam felemelni a kanállal az ételt a jobbommal. Így aztán éhen maradtam.

Anyámnak feltűnt, hogy óvoda után éhes vagyok, pedig elvileg ebédeltem. Így húzta ki belőlem, hogy nem tudok enni, mert nem szabad bal kézben fognom a kanalat. Másnap anyám bement az óvodába és beszélt az óvónőkkel. Nem tudom, mit mondott, de azután már hagytak bal kézzel enni. :)
 

A minap írtak a Lonley Planet Magazine folyóirattól, hogy a Bazilika című fotómat szeretnék közölni a lap képeslap mellékletében. Igen nagy megtisztelés ez, örülök neki. Nem utolsósorban azért, mert a kép pont a szülinapomon készült.
A mi családunkban a szülinap nem a bulizás, hanem a meghitt és egyszerű családi ünneplés hagyománya. Virág, torta, felköszöntés, koccintás, ajándék. Amikor Pesten éltem, távol a családomtól, értelemszerűen nem került sor ilyesmire.  Abban az évben pont hétvégére esett, úgyhogy fogtam a 350D-t, kitobit és elmentem a Belvárosba nézelődni. Írtam egy sms-t Zoli barátomnak, hogy ráér-e mászkálni pár órát. Ráért, így együtt mentünk. Este pedig összeraktam a fotót, amely azóta is a legsikeresebb képem a flickr-en (és bárhol, ahova feltöltöm).
És bár nem szóltam Zolinak és nem is azért hívtam, mégis meglepett egy ajándékkal:  a kedvenc fotómat tőle gyönyörűen kidolgozva, bekeretezve hozta. Ma is kint függ az előszobámban.
Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült szülinap volt :)

Ma reggel az időzónánkban talán elsőként vettem részt a Scott Kelby által meghirdetett World Wide Photowalk-on. Ez egyszerűen egy fotóséta, amelyet a mai napon a világ összes pontján lebonyolítanak. Az elképzelés: amatőr és profi fotósok találkoznak, ismerkednek, jól érzik magukat és fotóznak. Magyarországon is lesz ma, ha jól tudom, kettő, kíváncsian várom az ottani képeket, beszámolókat. Hadd következzen a sajátom.

A hajnali 4-kor induló fotósétára neveztem be, mivel a délutáni már betelt, mire jelentkeztem. Négykor találkoztunk hát a belvárosban. Vagy 25 bátor jelentkező akadt. A sétavezető röviden ismertette az útvonalat és elindultunk.
Nagyon örültem, hogy ennyi ismeretlen arcot látok és igyekeztem beszédbe elegyedni az emberekkel. Ez azonban hamar kudarcba fulladt. Akik korábbról ismerték egymást, szigorúan egymással mentek és beszélgettek, akik egyedül érkeztek, roppant mód vigyáztak, hogy végig egyedül haladjanak és ne érintkezzenek másokkal. A pesti Flickr és egyéb fotós találkozásokról ismerős kedélyes beszélgetés, mások felszerelésének kivesézése, próbálgatása, fotótémák közös kidolgozása és megvitatása itt elképzelhetetlennek tűnt.
Amikor láttam, hogy ez valami újfajta, hallgatag és befordulós fotóséta lesz, a (fotóstársaim áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló fotós vadidegeneket néztem a szemem sarkából. A társaság nagy része 25 és 40 közötti férfi volt. Önállóan érkező nő rajtam kívül egyetlenegy volt; rajtunk kívül még két barátnő képviselte a gyengébbik nemet: ők vitték párjuknak az állványt és az uzsonnás táskát. (És most az olvasók azt hiszik, hogy viccelek, pedig.) A fényképezőgépek átlagosan a Nikon D300 és Canon 5D szintjén mozogtak; Nikkor obikat nem ismerek, de Canonból kizárólag piros csíkosat/fehéret láttam és folyton eszembe jutottak a magyarországi fotóstalik, ahova a népek fele kompakt vagy bridge géppel érkezik és mégis olyan nagyon jól érzi magát mindenki. Kíváncsian várom a (fotóstársak áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló vadidegen fotósok képeit a sétáról. Nem mintha én kiemelkedőt alkottam volna: egy tótágast állított szűrős sablonképtől eltekintve a törlendő kategóriába tartozik az a 11 fotó, amit a séta végén gyomlálva ímmel-ámmal megtartottam.
A séta végén leültünk egy kis parkban és mindenki elővette a magával hozott reggelit. Néma csendben folyt a táplálkozás, néha valaki megszólalt, hogy ‘hát ez bizony nem volt rossz!’, mire a többiek helyeslően mormogták, hogy ‘hát bizony, bizony nem!’ Ez volt a séta ’social’ része. Mit mondjak, elbűvölő volt.
A végén a vezetőnk tartott egy kis értekezést a fotóséta weboldaláról, ahova a jól sikerült fotók értékes nyeremények reményében feltölthetők, majd lassan szétszéledt a társaság. Új ismeretségek nem köttettek, egymás fotóit sem nézegettük meg az LCD-n. Én is hazajöttem, aludtam, most pedig megyek, mert msnen keres a cimbi, akivel a legutóbbi pesti flickr talin haverkodtunk össze.

Epilógus: Néhányan talán emlékeznek arra a novemberi flickr talira (amelyet, ironikus módon, a stockholm social n. csoport szervezett), ahol a megadott időpontban és helyszínen egyesegyedül én jelentem meg a tizenegynéhány jelentkezőből. Később érkezett egy idősebb úr is. Ennyi volt a nagy stockholmi flickr tali. Az és ezen esemény után úgy döntöttem, nem feccolok több időt, energiát és bosszúságot a svéd fotósokkal való ismeretség keresésébe.

De hogy mégse záruljon olyan kedvetlenül a post, svédül értő olvasóim derülésére íme ez a klip, amely, azt hiszem, mindent elmond. Jó szórakozást hozzá!

Those of you who follow my Flickr stream will have noticed the abundance of photos displaying creamy, silky water surfaces - the result of a heavily darkened ND filter.

ND filters (short for Neutral Density) are quite simple: pieces of grey glass, depriving the lens of light, thus forcing the camera to use longer shutter speeds. One would wonder, why anyone would want less light, when we pay large amounts of money for lenses with wide aperture and lots of light? There can be many instances when the use of an ND filter is justified. For example, in very bright sunlight, when I want to be able to shoot with a wide aperture for bokeh. Or, in my case, when photographing water and wanting that silky look that comes from water splashing about during a very, very long exposure.

A common ND filter is the ND8. This is a 3 stop filter, which means that you have to open your aperture 3 stops to get the same amount of light as without the filter. I own an NDx1000 filter (10 stops). This filter increases the shutter speed by times one thousand. So if my normal shutter speed would be 1/10, I end up with 100 seconds. 0,5 seconds turn into 500 seconds. And here’s what happens during that time.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

The NDx1000 requires a bit of special handling. When you look at it, you see - blackness. It is almost solid black, so when attached to the lens, you’ll see nothing in the viewfinder. Nothing at all. So composing the image and focusing must be done beforehand, and the filter is screwed into place just before taking the photo. This doesn’t allow forvery spontaneous photos, but it certainly holds an element of surprise - what you see on the LCD is often much more surreal than you’d ever expected. The way the motion of water and clouds blur in a single frame  is quite special and it’s always a thrill to see the result after those minutes in the dark.
If you need more exposure time than you camera allows (usually 30 seconds) and use the B mode, a remote control is necessary, as holding the shutter button down fith your finger will result in motion blur. It is essential to keep the camera steady, so in addition to the remote, you’ll also need a sturdy tripod for those dreamy shots.

Post processing involves getting rid of the hotpixels (red or white pixels scattered across the darker areas as a result of sensor warming due to the long shutter speed) and perhaps also some noise filtering. The NDx1000 tends to give a rather warm color tint to the photo. I usually don’t correct this in the RAW converter, as I feel it adds to the dreamy wuality, but this can of course be adjusted.

A dark ND filter like this is quite a pricey item, but I feel it was worth the investment as I really enjoy to see the clouds sail by and the water turn silky in my new landscape photos. If you don’t want to invest big bucks in and NDx1000, go for an ND8 to begin with. It will give you the same results, only you have to be onsite at a later hour for a darker window of time.

Another FAQ that comes up a lot is what software I use to process my images. I do use quite a few, so let’s see them one by one.
My absolute fave is Canon’s own RAW converter, Digital Photo Professional, or DPP for short. It’s simple and straightforward to use and has some great features. I especially like the super-easy white balance adjustment wheel. Often I need no more processing than the options provided by DPP - a tiny bit of exposure correction, some contrast and WB tweaking and I’m ready for upload. A gallery of only RAW images can be viewed here.

I run all my photos through Photoshop CS4 - some only for resizing and framing, others for extensive post-processing using layers, different blending modes and several brushes.

I use two kinds of HDR software - Dynamic Photo HDR when I want that raw, contrasty, dramatic HDR look, and Photomatix when I’m looking for a softer, more subtle finish. DynamicPhoto HDR has some really nifty features, for example you can manually align your photos if you want, with transparent image visualization and graphically ingenious knobs for dragging the images into perfect alignment.

I have had a go at Corel Paint Shop Pro IX and found it a useful program that - not unimportantly - requires way less hardware than Photoshop. And I’ve tested Lightroom a few times but neither of these have really grown on me. Maybe I’ll have another try at the new Lightroom and let you know about the results.