Rigában járva nem csak néhány pompás borostyán ékszert szereztem be, hanem ezt a brosst is. Árat nem akarok mondani, de drágább volt a borostyánnál. Egy kézműves boltban leltem rá, ahol helyi fiatal iparművészek, formatervezők munkáit árulják. (A művésznő neve is megvan valahol). A bross egy asztalon hevert soksok hasonlóan ötletes és aranyos alkotás társaságában, és amikor megláttam, tudtam, hogy mi ketten rövidesen egyesülni fogunk.

Nem vagyok egy nagy fashionista, félig ismert dizájnerek műveit sem szoktam megvásárolni, de ebbe a brossba úgy beleszerettem, hogy már nem volt visszaút. A bross kb. 8cm hosszú és 1cm vastag. Filcből készült és mint látható, egy kis fényképezőgépet formáz. A művésznő kristályokkal rakta ki és egy vékony ezüstlánccal egészítette ki a művet, a láncot a brosstűre igazítva sokféleképpen variálható az ékszer.

Hát nem imádnivaló?

Egy újabb lépésről-lépésre utómunkát mutatok be.
A képhez egy sima 3xp HDR-t használtam fel: 3 expo, -2, 0 és +2 értékekkel, JPG formátumban generálva Photomatixxal, alap beállítások, semmi különleges.
Ezen kívül egy textúrát használtam fel a CGTectures.com weboldalról.

1. Nyissuk meg a felhasználni kívánt képet és textúrát.

2. Szükség szerint vágjuk és méretezzük át a textúrát, hogy pontosan illeszkedjen az eredeti képhez.

3. A Move (mozgató) eszköz segítségével húzzuk a textúrát a képre.

4. A Blending mode (keverési mód) legyen Overlay, az Opacity (átlátszóság) 100%.

5. Rétegek egyesítése

6. Új réteg a ctrl+j paranccsal.

7. Image > Adjust > Gradient Map. Ez egy jó kis ff konverzió.

8. Image > Adjust > Photo Filter > Sepia. Erősség 85%. (Még mindig az új rétegen vagyunk.)

9. A szépia réteg erőssége 30-40%. Nagy ecsettel az ég és a víz visszaradírozása. A fakítás csak a kastélynak kell, a többi maradhat színes.

10. Rétegek egyesítése.

11. Újabb réteg.

12. Keverési mód: Multiply.

13. Nagy és lágy szélű ecsettel (erősség: 30-40%) a kép közepének visszaradírozása > erős vignettálás hatás.

14. Rétegek egyesítése.

15. Színegyensúly finomhangolás.

16. Kész :)

A minap írtak a Lonley Planet Magazine folyóirattól, hogy a Bazilika című fotómat szeretnék közölni a lap képeslap mellékletében. Igen nagy megtisztelés ez, örülök neki. Nem utolsósorban azért, mert a kép pont a szülinapomon készült.
A mi családunkban a szülinap nem a bulizás, hanem a meghitt és egyszerű családi ünneplés hagyománya. Virág, torta, felköszöntés, koccintás, ajándék. Amikor Pesten éltem, távol a családomtól, értelemszerűen nem került sor ilyesmire.  Abban az évben pont hétvégére esett, úgyhogy fogtam a 350D-t, kitobit és elmentem a Belvárosba nézelődni. Írtam egy sms-t Zoli barátomnak, hogy ráér-e mászkálni pár órát. Ráért, így együtt mentünk. Este pedig összeraktam a fotót, amely azóta is a legsikeresebb képem a flickr-en (és bárhol, ahova feltöltöm).
És bár nem szóltam Zolinak és nem is azért hívtam, mégis meglepett egy ajándékkal:  a kedvenc fotómat tőle gyönyörűen kidolgozva, bekeretezve hozta. Ma is kint függ az előszobámban.
Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült szülinap volt :)

Ma reggel az időzónánkban talán elsőként vettem részt a Scott Kelby által meghirdetett World Wide Photowalk-on. Ez egyszerűen egy fotóséta, amelyet a mai napon a világ összes pontján lebonyolítanak. Az elképzelés: amatőr és profi fotósok találkoznak, ismerkednek, jól érzik magukat és fotóznak. Magyarországon is lesz ma, ha jól tudom, kettő, kíváncsian várom az ottani képeket, beszámolókat. Hadd következzen a sajátom.

A hajnali 4-kor induló fotósétára neveztem be, mivel a délutáni már betelt, mire jelentkeztem. Négykor találkoztunk hát a belvárosban. Vagy 25 bátor jelentkező akadt. A sétavezető röviden ismertette az útvonalat és elindultunk.
Nagyon örültem, hogy ennyi ismeretlen arcot látok és igyekeztem beszédbe elegyedni az emberekkel. Ez azonban hamar kudarcba fulladt. Akik korábbról ismerték egymást, szigorúan egymással mentek és beszélgettek, akik egyedül érkeztek, roppant mód vigyáztak, hogy végig egyedül haladjanak és ne érintkezzenek másokkal. A pesti Flickr és egyéb fotós találkozásokról ismerős kedélyes beszélgetés, mások felszerelésének kivesézése, próbálgatása, fotótémák közös kidolgozása és megvitatása itt elképzelhetetlennek tűnt.
Amikor láttam, hogy ez valami újfajta, hallgatag és befordulós fotóséta lesz, a (fotóstársaim áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló fotós vadidegeneket néztem a szemem sarkából. A társaság nagy része 25 és 40 közötti férfi volt. Önállóan érkező nő rajtam kívül egyetlenegy volt; rajtunk kívül még két barátnő képviselte a gyengébbik nemet: ők vitték párjuknak az állványt és az uzsonnás táskát. (És most az olvasók azt hiszik, hogy viccelek, pedig.) A fényképezőgépek átlagosan a Nikon D300 és Canon 5D szintjén mozogtak; Nikkor obikat nem ismerek, de Canonból kizárólag piros csíkosat/fehéret láttam és folyton eszembe jutottak a magyarországi fotóstalik, ahova a népek fele kompakt vagy bridge géppel érkezik és mégis olyan nagyon jól érzi magát mindenki. Kíváncsian várom a (fotóstársak áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló vadidegen fotósok képeit a sétáról. Nem mintha én kiemelkedőt alkottam volna: egy tótágast állított szűrős sablonképtől eltekintve a törlendő kategóriába tartozik az a 11 fotó, amit a séta végén gyomlálva ímmel-ámmal megtartottam.
A séta végén leültünk egy kis parkban és mindenki elővette a magával hozott reggelit. Néma csendben folyt a táplálkozás, néha valaki megszólalt, hogy ‘hát ez bizony nem volt rossz!’, mire a többiek helyeslően mormogták, hogy ‘hát bizony, bizony nem!’ Ez volt a séta ’social’ része. Mit mondjak, elbűvölő volt.
A végén a vezetőnk tartott egy kis értekezést a fotóséta weboldaláról, ahova a jól sikerült fotók értékes nyeremények reményében feltölthetők, majd lassan szétszéledt a társaság. Új ismeretségek nem köttettek, egymás fotóit sem nézegettük meg az LCD-n. Én is hazajöttem, aludtam, most pedig megyek, mert msnen keres a cimbi, akivel a legutóbbi pesti flickr talin haverkodtunk össze.

Epilógus: Néhányan talán emlékeznek arra a novemberi flickr talira (amelyet, ironikus módon, a stockholm social n. csoport szervezett), ahol a megadott időpontban és helyszínen egyesegyedül én jelentem meg a tizenegynéhány jelentkezőből. Később érkezett egy idősebb úr is. Ennyi volt a nagy stockholmi flickr tali. Az és ezen esemény után úgy döntöttem, nem feccolok több időt, energiát és bosszúságot a svéd fotósokkal való ismeretség keresésébe.

De hogy mégse záruljon olyan kedvetlenül a post, svédül értő olvasóim derülésére íme ez a klip, amely, azt hiszem, mindent elmond. Jó szórakozást hozzá!

Those of you who follow my Flickr stream will have noticed the abundance of photos displaying creamy, silky water surfaces - the result of a heavily darkened ND filter.

ND filters (short for Neutral Density) are quite simple: pieces of grey glass, depriving the lens of light, thus forcing the camera to use longer shutter speeds. One would wonder, why anyone would want less light, when we pay large amounts of money for lenses with wide aperture and lots of light? There can be many instances when the use of an ND filter is justified. For example, in very bright sunlight, when I want to be able to shoot with a wide aperture for bokeh. Or, in my case, when photographing water and wanting that silky look that comes from water splashing about during a very, very long exposure.

A common ND filter is the ND8. This is a 3 stop filter, which means that you have to open your aperture 3 stops to get the same amount of light as without the filter. I own an NDx1000 filter (10 stops). This filter increases the shutter speed by times one thousand. So if my normal shutter speed would be 1/10, I end up with 100 seconds. 0,5 seconds turn into 500 seconds. And here’s what happens during that time.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

The NDx1000 requires a bit of special handling. When you look at it, you see - blackness. It is almost solid black, so when attached to the lens, you’ll see nothing in the viewfinder. Nothing at all. So composing the image and focusing must be done beforehand, and the filter is screwed into place just before taking the photo. This doesn’t allow forvery spontaneous photos, but it certainly holds an element of surprise - what you see on the LCD is often much more surreal than you’d ever expected. The way the motion of water and clouds blur in a single frame  is quite special and it’s always a thrill to see the result after those minutes in the dark.
If you need more exposure time than you camera allows (usually 30 seconds) and use the B mode, a remote control is necessary, as holding the shutter button down fith your finger will result in motion blur. It is essential to keep the camera steady, so in addition to the remote, you’ll also need a sturdy tripod for those dreamy shots.

Post processing involves getting rid of the hotpixels (red or white pixels scattered across the darker areas as a result of sensor warming due to the long shutter speed) and perhaps also some noise filtering. The NDx1000 tends to give a rather warm color tint to the photo. I usually don’t correct this in the RAW converter, as I feel it adds to the dreamy wuality, but this can of course be adjusted.

A dark ND filter like this is quite a pricey item, but I feel it was worth the investment as I really enjoy to see the clouds sail by and the water turn silky in my new landscape photos. If you don’t want to invest big bucks in and NDx1000, go for an ND8 to begin with. It will give you the same results, only you have to be onsite at a later hour for a darker window of time.

Another FAQ that comes up a lot is what software I use to process my images. I do use quite a few, so let’s see them one by one.
My absolute fave is Canon’s own RAW converter, Digital Photo Professional, or DPP for short. It’s simple and straightforward to use and has some great features. I especially like the super-easy white balance adjustment wheel. Often I need no more processing than the options provided by DPP - a tiny bit of exposure correction, some contrast and WB tweaking and I’m ready for upload. A gallery of only RAW images can be viewed here.

I run all my photos through Photoshop CS4 - some only for resizing and framing, others for extensive post-processing using layers, different blending modes and several brushes.

I use two kinds of HDR software - Dynamic Photo HDR when I want that raw, contrasty, dramatic HDR look, and Photomatix when I’m looking for a softer, more subtle finish. DynamicPhoto HDR has some really nifty features, for example you can manually align your photos if you want, with transparent image visualization and graphically ingenious knobs for dragging the images into perfect alignment.

I have had a go at Corel Paint Shop Pro IX and found it a useful program that - not unimportantly - requires way less hardware than Photoshop. And I’ve tested Lightroom a few times but neither of these have really grown on me. Maybe I’ll have another try at the new Lightroom and let you know about the results.

Amikor túl színes egy fotó - elég gyakran használom ezt az effektet.
1. Új réteg ctrl+j
2. az új rétegen ff konverzió: Image > Adjustments > Gradient Map (szebb, kontrasztosabb lesz, de lehet sima desaturate-al is, a célnak megfelel)
3. a ff képből szépia: Image > Adjustments > Photo Filter > Sepia, áttetszőség 80-90%
4. A layers ablakban az így kapott szépia réteg intenzitását tetszés szerint beállítani, én általában 30-40% erősségűre szoktam venni.

Sokszor használom hdr, acid és egyéb erős színezésű fotóknál, amikor kicsit tompítani akarom a szaturációt.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Mai írásom egyik kedvenc íróm, a kolozsvári Méhes György tollából származik. Az ő humoros elbeszélésében, a Micsoda társaság! című könyvben találtam az alábbi sorokat a hétvégi kocafotósról. Idejegyzetelem, mindannyiunk okulására. Ki ismer magára? :)

Itt az ideje, hogy megállapítsam: nincs utálatosabb, haszontalanabb szenvedély a fényképezésnél. Azon a címen, hogy megörökíti a kirándulást, a fényképész állandóan fontoskodik, alkalmatlankodik, megállítja a menetet, zavarja az embert abban, hogy élvezze a természetet.
Ha akarják tudni az őszinte véleményemet, akkor szerintem el kellene tiltani a kirándulásokon a fényképezést.
Főleg a Vilmos atya-féle fényképezést. Mert mi van az ő képein? Homályos foltok, két-három fejű emberek árnya.
Megmutat neked egy képet, méghozzá micsoda diadallal.
- Tessék, nézd meg, Nagyfőnök.
- Hm… igen… igen… Mi ez? Tömeggyilkosság ködben? Valami ilyesféle?
Erre ő megsértődik és visszaveszi a képet:
- Vagy megvakultál, vagy egyszerűen csak bosszantani akarsz. Nagyon jól lehet látni, hogy ez az a kép, amit a strandon készítettem rólatok.
Jól emlékszem, a strandon vakító napsütés volt. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ennyi ködöt idevarázsolnia a képre. S a végén nekem kell őt engesztelnem.
[...]
Persze azért nem mindenkinek fenékig tejfel a kirándulás. Így például Bogárkának egy kazalra való burjánt kell leszaggatnia, mert az apja erőnek erejével virágszedő képet akar készíteni róla. Ő tehát tépdes, tépdes egyre savanyodó képpel. Az apja ideges lesz, rákiált:
- Vagy mosolyogsz, Bogárka, vagy kapsz két pofot!
Az ilyesmitől persze nyomban jó kedve kerekedik az embernek. Végül elkészül a tizedik virágszedő kép, akkor aztán Vilmos atya ráveti magát a fákra és felhőkre. Később sziklákat fényképez és általában mindent, ami csak útjába kerül. A fényképezési láz teljesen hatalmába keríti, így beletelik jó másfél órába, míg eljutunk a Vörös-patak völgyébe.

Egy ideje megvan már az NDx1000 szűrőm, néhány hete intenzíven használom, elérkezett hát az ideje, hogy írjak róla egy kis összegzést.
Mivel a Hoya már nem gyártja a 77mm-es ND400 szűrőjét (náluk ez a megnevezése), kénytelen voltam a valamivel drágább B+W gyártó NDx1000 szűrőjét megvásárolni. Ez nem bizonyult rossz döntésnek, mivel az üveg igen jó minőségű és nem rontja a képminőséget. Egy érdekessége van: a színhőmérsékletet eltolja, a fotó melegebb színeket kap. Ez főleg felhőfotózás során hasznos, a felhők szép lilás pinkes árnyalatot kapnak, általában nem is korrigálom. Egy kis PS mentes csalás :)
A használatról
Egy szinte koromfekete üveglapról van szó. Nem is csoda, hiszen nevéhez hűen a szűrő ezerszeres záridőt generál a szűrő nélküli állapothoz képest. Ezért aztán speciális technikákhoz kell folyamodni a használata során. Először is állvány elengedhetetlen, hiszen az amúgy 1/1000 másodperces verőfényes felvétel kiexponálásához is 1 teljes másodpercre lesz szükségünk, de legtöbbször még ennél is sokkal hosszabb lesz a záridő (eddigi rekordom 7 és fél perc). Mivel a szűrőn átlátni nem lehet, előzőleg meg kell komponálni a fotót: gép állványra fel, fotó megszerkeszt, és a legfontosabb: megnézem a záridőt, majd igencsak hiányos matektudásommal megpróbálom beszorozni ezerrel. Hány másodperc lesz például 1/25 x 1000? Ezen néha megőrülök és irigykedve gondolok az iPhone tulajdonosokra, akik számára már egy külön appot is kifejlesztettek az ilyen záridők beszorzására.
(zárójel, de fontos: a kikalkulált záridőre mindig ráteszek 10-20 százalékot, tapasztalatom szerint jót tesz a képnek, kiemeli a fényeket. Nem kell félni, nem lesz zavaróan túlexpos a kép, csak részletesebb.)

Miután minden megvan, feltekerem a szűrő, BULB módba tekerem a tárcsát t és exponálok. Ehhez elengedhetetlen társ a távkioldóm: egy zsinór nélküli Hähnel kioldó. A kioldót a gépvázra csatlakoztatom, a különálló távirányítót pedig a kezemben szorongatom. Nagyon kényelmes ficsör, hogy nem kell végig lenyomva tartani a gombot a távkioldón sem, hanem 5 másodperc elteltével elengedhetem és a következő lenyomáskor lesz vége az exponak.

Utólag sajnos ki kell retusálnom pár hotpixelt, de nem vészes, főleg a 350D-hez képest meglepően kevés kiégett pixel maradt. Alant látjátok az eddig publikálásra méltó fotóimat az NDx1000-el.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

A nyári szabadságot Skoneban töltöm és a napokban elkezdtem felfedezni a környéken lévő fotóznivalókat. Egy tündéri szépségű hely a Hallamölla vízesés, amely régen egy vízimalomnak adott otthont, ma már viszont ‘csak’ természeti látványosság. A 21 méter összmagasságú vízesésrendszer a száraz időben is bővelkedett vízben, bőven volt hát fotóznivaló.

Viszonylag későn érkeztem a helyszínre, mert nem akartam, hogy a fák között beeső napsugarak elrontsák a fényeket. Amikor leértem a vízpartra, a Nap már alábukott a magas fák mögé, a fények tehát egyenletesek, kiegyensúlyozottak voltak.

Kezdetként a partról lőttem néhány szokványos vízesésfotót, a kötelező elmosódott vízzel és partmenti kövekkel. De valami nem stimmelt. Túl messze voltam a vízeséstől! Valahogy közelebb kellett férkőznöm hozzá. A bibi az volt, hogy a parton nem vezetett ösvény a vízeséshez - ha közelről akartam fotózni, akkor kénytelen voltam a patakban odagázolni. Aki ismer, az tudja, hogy halálosan rettegek mindenféle mászástól, kúszástól és egyáltalán az aszfaltozott járdán vagy maximum jól kitaposott, széles ösvényen való sétálástól eltérő közlekedési módoktól. Egy kétméteres lejtőről is jajveszékelve csúszok le, minden magasabbnál pedig csak egy ‘hagyjatok itt meghalni’ sóhajjal búcsúzom a világtól. Szép kis természetfotós, mondhatom. Dehát ez van, az én bénaságommal és nem létező egyensúlyérzékemmel jobban is teszem, ha nem kezdek mászkálni. Így talán már érthető, miért haboztam a hideg víz, csúszós kövek gondolatára - főleg, hogy itt a teljes fotós felszerelésem épsége is kockán forgott.

A csábítás viszont túl nagy volt. Döntöttem. Lehúztam a cipőm, szépen belehajtogattam a zoknim, a hátizsákom pántját a derekamra erősítettem és az állványomat egyfajta vándorbotként használva nekivágtam a mintegy 30-40 méteres távnak. Az utam mentén néhány nagyobb kőszikla is hevert, ezekre lépegetve látszólag könnyebb volt a haladás. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a patak medrében lévő kis, gömbölyű kavicsokon biztonságosabb volt a járás, mint a felszíni mohás, csúszós köveken. Gázoltam hát. A víz amúgy nem volt hideg, csak kellemesen hűvös és simogató. Az utat mintegy negyedóra alatt tettem meg - ez idő nagy részét a tanácstalan ácsorgás töltötte ki, amikor azon töprengtem, hova lépjek legközelebb és vajon hányan röhögnek a partról (szerencsére a hely teljesen elhagyatott volt, szóval ettől nem kellett tartanom).

Amikor megérkeztem, a legnagyobb kihívást az állvány biztonságos elhelyezése jelentette, valamint az objektíveket, szűrőket úgy tenni-venni, hogy lehetőleg ne borítsam be az állványt, gépestül és obistul a vízbe. Jávai hastáncosnő mozdulatokkal bűvöltem a szűrőt az obi elé, a távkioldót a gép kimenetébe és így tovább, majd nyolckarú Shiva-szoborként kővé dermedve vártam ki a 120 másodperces expoidőt. Egyetlen képet lőttem, többre nem volt szükség, elégedett voltam az eredménnyel. Megérte kigázolni ezért az egy képért is! A 28/1.8 objektívet és az NDx1000 szúrőt használtam, 120 másodperces záridővel.

A visszaúton már egészen felbátorodtam, miután beláttam, hogy a 40 centis vízbe nem fogok belefulladni, sőt a mélyben rejtőző névtelen rémségek sem fognak elevenen felfalni. A végére már egészen tetszett a dolog és olyannyira kellemesen éreztem magam, hogy egy nagy kőre leültem és sokáig áztattam a lában a patakban, élvezve, ahogy a sebes sodrás simogatja a lábujjaimat.

Nevetségesnek tűnhet, hogy ennyire örültem, hogy túléltem egy erdei patakot. De nekem ez nagy lépés volt, egy csomó gátlást és görcsölést legyőztem és csak azt sajnálom, hogy nem volt tanúm, akit elkápráztathattam volna ezzel a bravúrral :)