Ákos (weboldalát és szép fotóit itt találjátok) néha megkeres egy-egy fotójával, hogy mondjak véleményt. Hihetetlen jó képeket készít és szokott HDR-ezni is :)
Nemrégiben két szép fotóját küldte át, hogy valami nem stimmel velük, de nem tud rájönni, hogy mi. A saját ízlésem szerint módosítottam a képeken. Mindkettőn kb. ugyanazt az utómunkát végeztem: pici Color Balance és Levels, valamint az ég kékjén mindkét esetben halványítottam.
Ezt a pici módosítást szinte minden HDR fotón elvégzem, és a simán RAW-ból importált képeimen isáltalában mindössze ugyanezt csinálom. A színegyensúly módosítást minden esetben érdemes kipróbálni és a levels segítségével finoman növelhetjük a kontrasztot és ezzel együtt a szaturációt is.
Kíváncsi vagyok, ti mit szóltok. Melyik változat tetszik jobban, illetve ti milyen utómunkát végeznétek az eredetin!

Ebben a posztban a szürreális hangulatú Ladik fotó készítéséről fogok írni.
Az NDx1000 szűrő használatában az a legeslegjobb, hogy az embernek fogalma sincs előre, hogy milyen lesz a kép. A záridő gyakran több percre nyúlik, és ez alatt az idő alatt nem csak a falevelek meg a vízhullámok mosódnak el, hanem a felhők vonulásának, a fényviszonyok változásának köszönhetően teljesen váratlan, előre nem kalkulálható eredményt, látványt kapunk. Némely képen szinte nyomon követhető a fény mozgása a tájon. (Ilyen hosszú expoknál már önmaga a záridő is kiszámíthatatlanná válik, mert sajnos a szűrő nélkül mért záridő ezerszerezése egyáltalán nem mindig ad jól sikerült képet, szóval egy jó adag tippelés és szerencse is kell hozzá.)
A szűrőnek köszönhetően, ahogyan erről korábban is meséltem, lilás tintet kap a kép. Ezt néha korrigálom, néha nem. A középszürke felhők ez esetben szépen felvették a szűrő elszíneződését és ezt a kellemes halvány levendula árnyalatot kapták. Azonnal eldöntöttem, hogy ezt nem fogom helyrehúzni a RAW feldolgozás során, hiszen natúrban, PS nélkül kaptam egy kis speciális effektust. A fotó első változata azonban fakó és szürke volt, ezért - egy életem, egy halálom - felpattintottam a beépített vakut és legalacsonyabb értékre állítva belevillantottam a két perces exponálásba. Az eredmény máris sokkal jobb volt: a kopott ladik türkiz feneke élénk színben vibrált, a falevelek is kontrasztosak lettek, kiemelkedtek a háttérből.
A beépített vakunak elég kevés a hatótávolsága, ráadásul a nagylátó Sigma 10-20 látószögét sem fedi le teljesen, ezért szépen, természetesen bevignettált. Technikailag ez is hiba, de ezt is a kép javára ítéltem és meghagytam. Egyszóval három rendhagyó megoldás (szűrő elszíneződés, beépített vaku tájképhez, vignettálás) révén sokkal érdekesebb fotó született, mintha simán meghagytam volna a korrekt beállításokat.

Adatok:
Gépváz Canon EOS 450D
Objektív Sigma 10-20/4-5.6 EX DC HSM
B+W NDx1000 szűrő
Vaku villant
Fókusztáv 10mm
Rekesz f8
Záridő 160mp
ISO100

(A posztban szereplő fotó kattintható és a flickr oldalra mutat. Ezt a funkciót most fedeztem fel, hogy feltöltött képfájlokat is lehet linkké varázsolni, a jövőben a legtöbb kép ilyen lesz) :)

Egy újabb lépésről-lépésre utómunkát mutatok be.
A képhez egy sima 3xp HDR-t használtam fel: 3 expo, -2, 0 és +2 értékekkel, JPG formátumban generálva Photomatixxal, alap beállítások, semmi különleges.
Ezen kívül egy textúrát használtam fel a CGTectures.com weboldalról.

1. Nyissuk meg a felhasználni kívánt képet és textúrát.

2. Szükség szerint vágjuk és méretezzük át a textúrát, hogy pontosan illeszkedjen az eredeti képhez.

3. A Move (mozgató) eszköz segítségével húzzuk a textúrát a képre.

4. A Blending mode (keverési mód) legyen Overlay, az Opacity (átlátszóság) 100%.

5. Rétegek egyesítése

6. Új réteg a ctrl+j paranccsal.

7. Image > Adjust > Gradient Map. Ez egy jó kis ff konverzió.

8. Image > Adjust > Photo Filter > Sepia. Erősség 85%. (Még mindig az új rétegen vagyunk.)

9. A szépia réteg erőssége 30-40%. Nagy ecsettel az ég és a víz visszaradírozása. A fakítás csak a kastélynak kell, a többi maradhat színes.

10. Rétegek egyesítése.

11. Újabb réteg.

12. Keverési mód: Multiply.

13. Nagy és lágy szélű ecsettel (erősség: 30-40%) a kép közepének visszaradírozása > erős vignettálás hatás.

14. Rétegek egyesítése.

15. Színegyensúly finomhangolás.

16. Kész :)

A minap írtak a Lonley Planet Magazine folyóirattól, hogy a Bazilika című fotómat szeretnék közölni a lap képeslap mellékletében. Igen nagy megtisztelés ez, örülök neki. Nem utolsósorban azért, mert a kép pont a szülinapomon készült.
A mi családunkban a szülinap nem a bulizás, hanem a meghitt és egyszerű családi ünneplés hagyománya. Virág, torta, felköszöntés, koccintás, ajándék. Amikor Pesten éltem, távol a családomtól, értelemszerűen nem került sor ilyesmire.  Abban az évben pont hétvégére esett, úgyhogy fogtam a 350D-t, kitobit és elmentem a Belvárosba nézelődni. Írtam egy sms-t Zoli barátomnak, hogy ráér-e mászkálni pár órát. Ráért, így együtt mentünk. Este pedig összeraktam a fotót, amely azóta is a legsikeresebb képem a flickr-en (és bárhol, ahova feltöltöm).
És bár nem szóltam Zolinak és nem is azért hívtam, mégis meglepett egy ajándékkal:  a kedvenc fotómat tőle gyönyörűen kidolgozva, bekeretezve hozta. Ma is kint függ az előszobámban.
Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült szülinap volt :)

A nyári szabadságot Skoneban töltöm és a napokban elkezdtem felfedezni a környéken lévő fotóznivalókat. Egy tündéri szépségű hely a Hallamölla vízesés, amely régen egy vízimalomnak adott otthont, ma már viszont ‘csak’ természeti látványosság. A 21 méter összmagasságú vízesésrendszer a száraz időben is bővelkedett vízben, bőven volt hát fotóznivaló.

Viszonylag későn érkeztem a helyszínre, mert nem akartam, hogy a fák között beeső napsugarak elrontsák a fényeket. Amikor leértem a vízpartra, a Nap már alábukott a magas fák mögé, a fények tehát egyenletesek, kiegyensúlyozottak voltak.

Kezdetként a partról lőttem néhány szokványos vízesésfotót, a kötelező elmosódott vízzel és partmenti kövekkel. De valami nem stimmelt. Túl messze voltam a vízeséstől! Valahogy közelebb kellett férkőznöm hozzá. A bibi az volt, hogy a parton nem vezetett ösvény a vízeséshez - ha közelről akartam fotózni, akkor kénytelen voltam a patakban odagázolni. Aki ismer, az tudja, hogy halálosan rettegek mindenféle mászástól, kúszástól és egyáltalán az aszfaltozott járdán vagy maximum jól kitaposott, széles ösvényen való sétálástól eltérő közlekedési módoktól. Egy kétméteres lejtőről is jajveszékelve csúszok le, minden magasabbnál pedig csak egy ‘hagyjatok itt meghalni’ sóhajjal búcsúzom a világtól. Szép kis természetfotós, mondhatom. Dehát ez van, az én bénaságommal és nem létező egyensúlyérzékemmel jobban is teszem, ha nem kezdek mászkálni. Így talán már érthető, miért haboztam a hideg víz, csúszós kövek gondolatára - főleg, hogy itt a teljes fotós felszerelésem épsége is kockán forgott.

A csábítás viszont túl nagy volt. Döntöttem. Lehúztam a cipőm, szépen belehajtogattam a zoknim, a hátizsákom pántját a derekamra erősítettem és az állványomat egyfajta vándorbotként használva nekivágtam a mintegy 30-40 méteres távnak. Az utam mentén néhány nagyobb kőszikla is hevert, ezekre lépegetve látszólag könnyebb volt a haladás. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a patak medrében lévő kis, gömbölyű kavicsokon biztonságosabb volt a járás, mint a felszíni mohás, csúszós köveken. Gázoltam hát. A víz amúgy nem volt hideg, csak kellemesen hűvös és simogató. Az utat mintegy negyedóra alatt tettem meg - ez idő nagy részét a tanácstalan ácsorgás töltötte ki, amikor azon töprengtem, hova lépjek legközelebb és vajon hányan röhögnek a partról (szerencsére a hely teljesen elhagyatott volt, szóval ettől nem kellett tartanom).

Amikor megérkeztem, a legnagyobb kihívást az állvány biztonságos elhelyezése jelentette, valamint az objektíveket, szűrőket úgy tenni-venni, hogy lehetőleg ne borítsam be az állványt, gépestül és obistul a vízbe. Jávai hastáncosnő mozdulatokkal bűvöltem a szűrőt az obi elé, a távkioldót a gép kimenetébe és így tovább, majd nyolckarú Shiva-szoborként kővé dermedve vártam ki a 120 másodperces expoidőt. Egyetlen képet lőttem, többre nem volt szükség, elégedett voltam az eredménnyel. Megérte kigázolni ezért az egy képért is! A 28/1.8 objektívet és az NDx1000 szúrőt használtam, 120 másodperces záridővel.

A visszaúton már egészen felbátorodtam, miután beláttam, hogy a 40 centis vízbe nem fogok belefulladni, sőt a mélyben rejtőző névtelen rémségek sem fognak elevenen felfalni. A végére már egészen tetszett a dolog és olyannyira kellemesen éreztem magam, hogy egy nagy kőre leültem és sokáig áztattam a lában a patakban, élvezve, ahogy a sebes sodrás simogatja a lábujjaimat.

Nevetségesnek tűnhet, hogy ennyire örültem, hogy túléltem egy erdei patakot. De nekem ez nagy lépés volt, egy csomó gátlást és görcsölést legyőztem és csak azt sajnálom, hogy nem volt tanúm, akit elkápráztathattam volna ezzel a bravúrral :)

Régi vágyam, hogy a tájképeimen a csillagos égbolt is szerepet kapjon. Mostanában valahogy sok ilyen fotó kerül a szemem elé és lenyűgözve nézem őket. Azok a fotók nyűgöznek le a legjobban, ahol sok csillag látható, a szabad szemnek lehetetlen leképezésben: a hosszú csillagnyomos képek, valamint azok, ahol pontszerűen, természetesen jelennek meg a csillagok, sőt a Tejút is. Pár példa:

Dan Heller sokfotós összeállítása (fotók, nem film)
P-M Hedén csodálatos gyémántos Tejútja
Ladányi Tamás impozáns csillagcsíkjai

Ilyen gyémántos égboltot már próbáltam fotózni, példaképek exif adatait tanulmányozva. Mondanom sem kell, hogy fakó barnás-narancsszín égbolton halványan pislákoló néhány csillagpötty lett a szomorú eredmény. Pedig Lappföldön voltam, ahol minimális a fényszennyezés és tiszta a levegő - a fenti fotókon például sokkal több ambient light látszik a horizontnál. Egyszerűen nem tudom, melyik végében fogjak neki a dolognak. Milyen fényviszonyok ideálisak? Milyen időjárás? Tél vagy nyár? Kora téli este vagy nyári éjszaka? És hogyan sikerül ennyi csillagot ilyen ragyogóan megjeleníteni az égbolton?
A kezdeti kudarcokon némileg elszontyolodva folytatom a kutatást, tanulást, hátha az égbolt előttem is felfedi titkait.

Bevezetés
Szeretem a spontán meglátott és sebtiben ellőtt fotókat, de a tájképfotózásnál más gondolkodásra van szükség: ilyenkor megrágom, átgonodlom, átkomponálom a képet. Talán pont ezért szeretek tájat fotózni, mert a helyszínen való fel-alá sétálás, a téma pontos kiválasztása, méricskélése, komponálása nagyon megnyugtató dolog, szinte terápiásan hat.
Előkészület
Ezen a délutánon azzal a szándékkal indultam el a part mentén, hogy valamilyen vizes-hosszú záridős témát keressek az alkonyatban. Természetesen állvánnyal, polár és ND8 szűrővel felszerelkezve indultam útnak, a választás a Sigma 10-20 objektívre esett.
A víz már sok helyen befagyott, főleg a part mentén, ezért a tervet némileg módosítani kellett és inkább szép parti témák után néztem.
Komponálás
Amikor megláttam ezt a rózsaszín sziklaformációt, azonnal tudtam, hogy megtaláltam a témát.  Már csak egy megfelelő szerkesztést kellett kihozni belőle.  Itt több választási lehetőségem volt: komponálhatam volna a képet a nádas, a fa, a fagyott part vagy a szikla köré, mint hangsúlyos elem. Mivel a rózsaszín szikla tűnt a leglátványosabbnak, úgy helyezkedtem, hogy az kerüljön előtérbe, elfoglalva a kép mintegy felét.
Viszonylag alacsony nézőpontot választottam, hogy a nagylátószög minél jobban érvényesüljön a kövön, a fát pedig igyekeztem a harmadolópont közelében elhelyezni úgy, hogy a koronája folytassa a part S alakú vonalát. A baloldalt belógó kusza ágaktól és a semmilyen távoli partvonaltól nem voltam elragadtatva, de ezt leírtam járulékos veszteségnek.
Exponálás
Most már csak a beállítás és kattintás volt hátra.  Az állványnak köszönhetően a rohamosan fogyó fény mellett is kényelmesen dolgozhattam. Az ISO maradhatott 100-on, a rekeszt pedig 11-re állítottam, így azáridő 1 másodperc körül alakult. A polárszűrőt fent hagytam, részben mert a 10-20-ról szinte soha nem szedem le, mintegy frontlencsevédő gyanánt van fent,  másrészt szép matt felületet kölcsönzött a sziklának. Látható tehát, hogy polár nélkül, 400 ISOval, tág rekesszel még kitarthattam volna kézből is az exponálást - de akkor nem kaptam volna ezt a kellemes minőséget.
A sok forgolódásnak, előkészületnek köszönhetően csak egyet kellett kattintanom és végeztem is, nem volt szükség több próbálkozásra. Tiszta szerencse, mert az év egyik leghidegebb napján készült és piszkosul vágytam már a meleg lakás után.
Utómunka
Az alkonyfénynek köszönhető egyenletes, lágy kontraszt(talanság) és az egységes, rózsaszínes színvilág azt eredményezte, hogy nem volt kedvem belenyúlni a fotóba. A RAW fájlt egy az egyben kiexportáltam JPG-be és átméretezés, némi élesítés és keret után mehetett is a webre, a nagyfelbontású fájl pedig a laborba. Ritka, hogy ennyire békén hagyom a fotóimat az utómunka során, kíváncsi leszek, a szép idő és megnövekedett tájképfotózási lehetőségek elérkeztével növekszik-e majd ez az arány!

Nemrég egy kávézóban ültem kedves barátommal és egy kompakt géppel játszadoztam (Samsung NV24HD, nagyon ajánlom annak, aki minőségi kompaktot szeretne, full manuális lehetőséggel és HD video felvétellel), de nem is ez a lényeg. Próbáltam belőle kicsikarni annyi bokeh-t, amennyit lehetett: makró módban, tág rekesszel lefotóztam egy sótartót, a háttér 15-20 méterre volt. Az LCD-n bezomolva ezt a képet pillantottam meg és azonnal megfogott a látvány. Alig vártam, hogy hazaérjek és a kártyáról átmásoljam a képet és megnézzem nagyban. A fotó annyira tetszett, hogy kinagyíttattam és a falon díszeleg egy szép keretben.
Másnak azonban korántsem jött be ez a kép. Próbaként feltettem pár fotós oldalra: a flickr-en általános közöny, a fotozzon pedig lesújtó kritikák fogadták: dől, homályos, nincs rajta éles pont, nem ábrázol semmit. Gyász!
Magam sem tudom mire véni ezt a fotót és szokatlan vonzalmamat: nem illik bele a stílusomba, általában nem szoktam értékelni a ‘művészhomályt’, inkább a képeslapszerű, tiszta fotókra törekszem. Csak annyit tudok, hogy ez a kép a szememnek és a szívemnek is tetszett.
Ti mit szóltok? Őszintén :)
Utómunka csak a vágás és egy 180 fokos elforgatás volt. (A sótartót fölöslegesnek ítéltem :) )