A nyári nappalok olyan hosszúak, hogy munka után nyugodtan el lehet menni akár egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásra is. Este 11-kor még bőven világos van.

A csütörtöki napom a poklok pokla volt még így, kipihenten visszatekintve is. Egy clusterfuck ügyet igyekeztem menteni, ami kb annyira volt könnyen kezelhető, mint a süllyedő Titanicot visszafordítani Southampton felé. Este 10-ig virrasztottam bent az irodában, közel éjfél volt, mire hazaértem. Pár óra alvás után reggel 7-re volt jelenésem a fogorvosnál, kialvatlanul, hullafáradtan, zaklatott idegállapotban mentem oda (ráadásul megfázva, köhögősen, taknyosan, rossz közérzettel ébredtem), ami nyilván roppant hasznos dolog akkor, amikor az emberen egy komplikált és fájdalmas beavatkozást készülnek végrehajtani. A rendelőbe menet egy emeletet kellett lépcsőzni, a lépcsőn elbőgtem magam, hogy nincs erőm felmászni és haza akarok menni aludni. A fogorvos közölte, hogy jobban tennénk, ha áttennénk az időpontot, de nem akartam hónapokat várni egy újabb időre, így is naponta 1500mg fájdalomcsillapítón pörögtem már hetek óta. Valahogy két lórúgásnyi lidokain befecskendezése után, amikor már a fülcimpámat se éreztem, betömte a fogamat - úgy fest, hogy nem lesz szükség gyökérkezelésre, amiért a fogam és a pénztárcám egyaránt hálájukat fejezték ki.

A fogorvostól már kicsit vidorabban jöttem ki, amihez a szerencsésen megtakarított 4-5 ezer koronának is lényeges köze volt. A munkát megfeszített tempóban folytattam, és munkavégzés előtt negyedórával sikerült végre elküldeni az ügyfélnek a megerősítést, miszerint helyrepofoztam a cége usque 600 előfizetését, amit még szerdán vágott tönkre egy drága gyakornokunk (mentségére, nem igazán tudta volna kivédeni a dolgot, de akkor is.) Az üf nem győzött lelkendezni és a főnökömnek külön elmesélte, mennyire menő vagyok, szóval a nap meredeken ívelt felfelé a gyalázatosból az egészen elfogadhatóvá. Ráadásul munka utánra M.-el beütemeztünk egy botanikus kertet, fotózással és kávézással (a svédek és a kávéjuk, már én is teljesen rászoktam). Egészen vidáman voltam tehát négykor, amikor letettük a melót és nekivágtunk a városnak. A buszon megegyeztünk, hogy semmiféle üvegházba nem megyünk be, ugyanis az autóbuszon már megkaptuk az éves izzadás- és hőgutaadagunkat. Volt vagy 28 fok árnyékban és egy 90% páratartalom, ehhez hozzájött az üzemen kívüli klímaberendezés és a kalkuttai állapotokat megszégyenítő tömeg. Amikor kiléptünk a 28 fokos párás hőségbe, egészen megborzongtunk a hűvösségtől.

A botanikus kertbe érve első dolgunk volt lerogyni egy kávéval. Egy régi télikertben ültünk le, amelyet a tulajdonos étteremmé alakított. Ezen az álmos nyári délutánon egy lélek nem volt sem a kertben, sem a kávézóban, csak mi élveztük a fényben fürdő, festőien kopottas miliőt és a csodával határos hűvös fuvallatot, amely átjárta a szellős épületet (nagymamám, Isten nyugosztalja,  kijelentette volna, hogy cúg van :)) ).

A régi télikert tulajdonképpen csak négy falból, padlóból és tetőből áll, a falakat belülről betonnal erősítették meg és az egészet fehérre festették.  Az egyik fal szinte teljesen a padlótól-plafonig érő, íves francia ablakokból áll. A padló sűrű ráccsal fedett sóder, rajta fából járópallók. A nagy terem egyik végében leválasztott a bár-pénztár-bejárati rész, egyébként egy nagy nyitott tér az egész, használt, kopottas, nagyon egyszerű bútorokkal, amolyan ’shabby chic’ stílusban berendezve. Rengeteg apró részlet árulkodik a szeretetteljes gondoskodásról, amit a női tulajdonos befektetett a helybe, és a kávé után körbefotóztam a helyiséget. Milyen jó lehet itt ősszel is ücsörögni a pazarlóan beömlő napfényben, meleg kávét szorongatva, utána elkölteni egy vacsorát a kékülő alkonyatban a pislákoló mécsesek fénye mellett. Mindenképpen visszatérek még ide.

Alig akarózott továbmennünk a földöntúlian nyugodt hangulatú, hűvös helyről, de olyan 7 körül már zártak és még fel akartuk fedezni a kertet is. A levegő kellemesen enyhült és már nem volt gyilkos meleg. Megnéztük a japánkertet, majd valami úton-módon egy gyümölcsösben találtuk magunkat. Oktatókert - állt a táblán a bejáratnál. - Odanézz, ribizli! - Ott meg málna! Kikerekedett szemekkel néztük a piros bogyóktól roskadozó ribizli- és málnabokrokat, majd hamarosan találtunk sárga málnát, fekete- és Fehér ribizlit is. Mivel nem voltak tiltó táblák, diszkréten lelegeltük az érett málnákat (a diszkrét legelés nálam abból állt, hogy az elragadatástól visítva bújtam be négykézláb a bokor alá, a legnagyobb és legpirosabb szem megpillantása után) és a ribizliből is meg kellett kóstolnunk néhány fürtöt, minőségbiztosítási okokból. Aztán találtunk eperfát is, ami M.-nek teljesen újdonság volt és azonnal kijelentette, hogy ilyen finom gyümölcsöt még nem evett. Az eperlétől fekete kézzel hagytuk el a gyümölcsöst és megállapítottuk, hogy az ígéretesnek tűnő egresbokrok érésekor még okvetlenül visszatérünk repetázni.

Ekkor már lemenőfélben volt a Nap és lesétáltunk a mindig közel lévő vízpartra. Itt készült az a fotó, amelyet vita nélkül az év legjobb - de ha nem is, akkor mindenképpen a legszebb - fotómnak tartok. Egy csokorék lila virágot akartam a vízpartra komponálni, amikor észrevettem a becsillanásokat az LCD-n. Először elhessegettem a gondolatot, mondván, egy kompakttal úgyse fogok szép lens flare-t lőni, ide a 85/1.8 kellene… de aztán mégis lőttem egy tesztképet, hátha… és láss csodát, egészen pofás fényfoltokat rögzített a G11 érzékelője. Itt már lázba jöttem és átállítottam manuálfókuszra a gépet, nehogy a fókuszálás során eltűnjön a becsillanás - valamint f8-ra csűrtem a rekeszt, hogy szépen kirajzolódjanak a lamellák. És lőn - megszületett a tündéres fényfoltos fotóm. A színekhez sem kellett hozzányúlni. Örömtáncot jártam és egész este azon imádkoztam, hogy ne pont ennél a képnél krepáljon be a memóriakártyám. De szerencsére semmiféle irányú krepálásról nem volt szó.

A botanikus kertet későn, 10 után hagytuk el, jóllakva és eltelve gyönyörű látványokkal és fotókkal, no meg fájó torokkal, hiszen végig be nem állt a szánk. Hazafelé még betértünk egy virslishez, ahol hogy-hogy nem, sikerült elütnünk pár órát, így aztán háromnegyed egyre sikerült hazavergődnöm - másnap viszont 24 órából 16-ot átaludtam.

És persze a fotók.

Nemrég Gripsholmban jártam, ami Svédország talán legjelentősebb kastélya. Sok szép képet láttam már innen és egy nap, munka után, amikor hirtelen lehetőség nyílt rá, hogy autóval eljussak, L.-el bepattantunk a kocsiba és a délutáni csúcsforgalmon átverekedve magunkat, hamarosan Mariefred városkában találtuk magunkat. Ez egy olyan 10-120 km Stockholmtól nyugatra és a hatalmas Mälaren tó partján fekszik (amelynek keleti csücske pont Stockholmban van).  Előrelátóan pakoltam állványt is meg a G11-et és a Google Maps segítségével elnavigáltunk a kastélyhoz. Tényleg nagyon szép helyen van, egy kis félsziget csücskén, mintha a 15. századi építész külön figyelembe vette volna a tükröződésb*zi fotósok igényeit.
A késő délutáni érkezés hátránya az volt, hogy a legszebb szögből nézve pont a kastély háta mögött van a Nap és a fény, árnyékban van az egész, az égbolt elviselhetetlenül fényes. A HDR elkerülhetetlen volt, aztán szokás szerint elszaladt velem a ló és tessék, itt van a teljes folyamat, a 0EV fotótól kezdve a végső, feltöltött változatig. A négy HDR közül nem is tudom, melyiket szeressem - jó jó a grunge meg minden, de inkább poénból. Valahol az első és a második között lesz az, amit szeretnék.

Nagyobb méretben itt is megtekinthetők a képek, illetve ha fel akarjátok dolgozni, akkor az 1200x pixel szélességű kép elegendő.

edaniel kommentjére kezdtem válaszolni a budapesti poszt alatt, aztán rájöttem, hogy inkább posztban írom le.
Budapestet nem utolsósorban a gyönyörű épületek miatt szeretem.
Anyámnak vettem valami fonalat, illetve magamnak vettem, hogy köthessen belőle nekem sálat. A bolt a hétkerben volt, egy öreg ház legfelső emeletén, egy lakásban. (Nagyon helyes volt amúgy, polgári lakás egyik szobájában szépen berendezett kis bolt, gyönyörű rend, termékminták.) Egy olyan fonalat választottam, ami nem volt lemotringolva, hanem ilyen nagy ipari tekercsen volt. Kb negyedóra volt, amíg a csaj lemotringolta a kért mennyiséget, addig a géppel a kezemben mászkáltm a lépcsőházban.
Az ötemeletes gangos háznak három oldala állt, negyedik oldalán nyitott volt és egy jellemző hétkeres foghíjtelekre nyílt, ahol parkoló volt, vagy építkezés, vagy mindkettő egyszerre, már nem is tudom, mi. Amikor kiértem a gangra, szó szerint elszédültem és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, annyira váratlanul ért a látvány. Velem szemben nyitott volt a ház, a szemben lévő hosszú oldal hiányzott és helyette elképesztő kilátás nyílt a városra. Láttam a Zsinagóga tornyait, a Gellért-hegyet a Citadellával és a Szabadság-szoborral, közben pedig a háztetők, kémények rengetegét.  Hosszú percekig szinte földbe gyökerezett lábbal álltam és csak néztem ‘ki a fejemből’.
Mint mondtam, bementem a bolt-lakásba és megrendeltem a motringomat, majd felfedezőútra indultam a lépcsőházban. Hamarosan megtaláltam a hátsó cselédlépcsőt, amely sokkal festőibb volt, mint az elülső, art deco stílusú, még-nem-festői-csak-kiábrándító állagig lepusztult és meglhetősen fantáziátlan főlépcsőház. Mindig is vágytam arra, hogy egy valódi, romos, mállott salétromos cselédlépcsőt láthassak (igen, én is látom ezt a mondatot) és a déli tűző napfény ellenére is kattogtam egy kicsit.  Hiányoltam a 10-20-ast a szűk térben, de ő aznap szabadnapos volt és Gyömrőn hűsölt  a Kata zsebében.
A kilátást sem lehetett kihagyni, bár az erős nap szinte lehetetlenné tette az érdemi fotózást. A foghíjtelken álló házmaradványról készítettem egy remélhetőleg festői részletet, a mellette lévő építkezésen dolgozó, épp tízóraiját fogyasztó munkásról viszont már röstelltem csenni egy lesifotót.

Köszi edaniel a posztötletet :)

Néha megszáll és akkor ilyeneket alkotok. Mostanában pocsék az időjárás: nulla fok körül ólálkódik a hőmérséklet, lassan olvad a hó - hivatalos adatok szerint még mindig 22cm hótakaró borítja a várost - havazik, megint kisüt a nap, ráfagy, csúszkálok, úgy érzem magam, mint egy rendkívül nagyra nőtt Bambi és egy morcos T-Rex keveréke… szóval nem fotós idő, na. Ilyenkor az ember bekucorodik a kanapé sarkába és kukázik a régi képek között.
Soksok norvég kép van, amire ráférne egy kis tuning a katasztrofális időjárás miatt, a helyszínek megérdemelnék, hogy teljes pompájukban tündököljenek. Meg a havas képekkel nem nehéz eljátszadozni, ez a zúzmarás habos csoda még 2007-ben készült a Normafán.  A felső kép mindhárom esetben a módosítás nélkül konvertált RAW, még a szenzorkoszokat is rajtahagytam.
A kis képekre kattintva az Indafotón megnézhetitek nagy méretben is a dolgokat.

Este tizenegy, feküdni készülök. Pokolian hosszú hét közepén vagyok: kedden éjszakába nyúló túlóra volt, szombaton reggel szintén lesz, reggelente alig bírok kikecmeregni az ágyból. Szokatlanul korán vetek vágyakozó pillantásokat az ágy irányába, szóval uccu. Fogmosás, szorgalmasan súrolom a fogakat, az íny se maradjon ki, hallgatom a fogkefe hangját a számban, fzst-fzst-fzst. Közben szokás szerint fel-alá mászkálok a lakásban, ellenőrzöm az ajtózárat, a konyhában a kályhát. Kikapcsoltam? Fzst-fzst-fzst. Nézem a sűrű hóesést a konyhaablakon keresztül. Semmi különös, de pofás kilátás, nini, milyen szépen rárakódott a hó azokra a fenyőkre! Fzst-fzst-fzst. Elgondolkodva bányászok mélyebbre, a bölcsességfogak helyére, közben a fákat nézem, a cukormázszerűen lerakódott hórétegre, és arra gondolok, hogy vajon mikor fogom lefotózni. Holnap meló után mozi, milyen kár, pedig délután sütni fog a nap. Fenébe ezt a sok szociális elkötelezettséget, amikor fotózhatnék is helyette. Vajon hétvégére elolvad? És ha lefújja a szél mind és nem lesz havas fám? Fzst-fzst-fzst. És az ég is milyen szép lilásnarancsrózsaszínes most. Nagy, fogkrémbuborékos sóhaj. Ugye, ma sem fogok korán feküdni, kérdem magamtól. Nem bizony, válaszolja ugyanő. Újabb sóhaj, de már azon jár az agyam, vajon hol lehet az állványtalp, és a miniatűrnél is kisebb konyhámba vajon befér-e a felállított állvány?
Ráharapok a fogkefe nyelére, mint a lázmérő áll ki a számból, a nyelvemet csípi a fogkrém mentolja., de nem érdekel, most mindkét kezemre szükség lesz. Guggolok a szekrény előtt, forgatom az objektíveket, vajon elég lesz a 18-50? Ugyan, csapjunk a lovak közé, jöjjön a 10-20. Harapok, tekerek, szerelek. Próbálom az állványt minél halkabban felállítani, de jó, hogy múltkor megvettem azt a puha szőnyeget a konyhába, hangtompítónak is tökéletes. Húú, de messze is van a gép az ablaktól, hiszen így csak az ablakkeret látszik. Ez így nem lesz jó. Egy kevés fogkrém lecsorog a torkomon, köhögőrohamot kapok, sikerül a fényképezőgép telibeprüszkölése előtt ezredmásodpercekkel elfojtani. Állvány immár az ablaknak támasztva, a gép a kihúzott középoszlopon billeg, nem vagyok normális, szívom a fogamat, azaz a fogkefét, egy kézzel tartom a vállpántot, biztos, ami biztos.  Lássuk, mi lesz ebből! De jó, hogy van LiveView! Hopp, kész is. Ez jó is lesz. Ez a fotózás varázsa, hogy egy pár másodperces kattintás előtt és után mekkora macerát csinál az ember. Óvatosan bemanőverezem az ablakból a berendezést, a hópehely-áztatta gépet az asztalra teszem, az állvány maradhat ott holnapig, a konyha ‘közepén’, bár középnek nem igazán lehet nevezni azt a négyzetméternyi helyecskét, ahova épp elfér a három láb, na mindegy, szóval ha holnap betörnek hozzám, legalább lesz döbbenet az állványon a konyhában, de az is lehet, hogy a szembeszomszéd fogja azt hinni, hogy éjszakánként hozzájuk kukkolok át.
Kiveszem a memóriakártyát, majd holnap lesz blogposzt, leteszem a rég kikapcsolt laptop mellé, a gépet elteszem, végre lefekhetek! Kiköpöm a fogkrémet, öblítek, megkönnyebbülve teszem helyére a fogkefét, már nagyon untam, de legalább a fogorvosom nem panaszkodhat, hogy nem mosom elég alaposan.
Végre ágyban! Ugye, kedves Réka, még ma este megírom a posztot? Bizonyám, válaszol ugyanő. És itt vagyok, éjfél után öt perccel, mindjárt feltöltöm a képeket, időzítem a posztot és rebegek egy halk imát, hogy holnap hajnalban tudatosuljon bennem egyáltalán, hogy valahol a telefonom ébresztője a Harry Potter betétdalát játssza, immár ötödször, mert hat óra elmúlt.

Az idén még nem volt ilyen idő. Jeges, hideg, vékony jéghártyától fénylő, befagyni készülő víz. Az idén a vizek befagyásával egyidőben esett le a nagy hó is, ezért aztán minden befagyott vízfelszínt vastag hótakaró fed, nem igazán fotogén módon. Még a Nap sem sütött ki decemberben, egész hónapban vastag szürke hófelhők takarták a várost. Ma ráadásul olvadt és a jég ilyen szürkés-kásás tócsás foltokban bukkant elő a hó alól. Elég gusztustalan volt. Ezért aztán kukáztam egy még 2008-as képet. Egy kortyot, valaki?

Zsófi küldte az alábbi levelet és gondoltam, a választ megírom poszt formájában, hátha másnak is hasznos lehet.

Szia Réka, nagyon tetszik néhány képed, és mivel totál amatőr vagyok, megkérdezném, hogy hogy állnál neki a helyemben fényképezőgépet keresni.
Okt végén megyünk Isztambulba pár napra, és nagyon szeretnék nem semmitmondó képeket csinálni, mert jelenleg csak egy zsebméretű kis gépünk van.
Olyasmi hangulatokat szeretnék elérni, mint a HDR-mappában a Street, The Sentinel, Clouds over Rosenborg, vagy a városos képek közül Uppsala, 1,2,3,4, Al Chapman, Dawn over Vatican, In the Ghetto, Splish, The coldest day.
Tudnál tippeket adni? Bp-i vagyok, úgyhogy a kínálat nem hiszem, hogy gond lenne, 100-120 e körül tundék most rászánni, akár nem teljesen új gépre is.

Köszönöm,
Zsófi

Előszöris: egy belépőszintű DSLR gép ára, kitobjektívvel, kb. 120-150.000 forint. Ezzel már sokra lehet menni, és ha az ember beszerez hozzá egy 25.000 forintos, fényerős fix objektívet (50/1.8, ami a legtöbb gyártónak van) és egy olcsó teleobjektívet (Sigma 70-300/4-5.6 APO DG Macro, 60.000 forint alatt kapható), akkor az összes említett fotó elkészíthető, amit Zsófi említett.

Mondhatnám, hogy 120.000 forintból kijön egy Canon PowerShot G11, ami a kompaktok csúcsmodellje. Ezzel a következő hátrányok vannak:

- Rövid a leghosszabb záridő (15 másodperc, szép esti fotókhoz nem mindig elég)
- ISO400-on már látható a zaj, egy DSLR-nek ez az ISO szint meg se kottyan
- Nem túl nagy a zoomátfogás, egy DSLR kitobija nagyobb látószöget ad és Zsófi sok 10-15mm fotót pecézte ki magának, egy kompakt látószöge szerintem túl szűk lenne neki
- A kompakt gép mindig lassabb, mint a tükörreflexes, ezért értékes pillanatokról maradhat le az ember.
- A kompakt fényereje alulmarad a fényerős fixektől, egy 50/1.8 nagyon hasznos a rosszabb fényviszonyokban, amelyekkel a kompakt nem fog megküzdeni

Azonban ha belefektetsz x százezer forintot egy tükrös rendszerbe, akkor érdemes megfontolni a következőket:

- A legjobb képek hajnalban és alkonyatkor készülnek, amikor a legtöbb ember jóízűen alszik vagy meghitt vacsorához készülődik. Ha van egy ‘mindentudó’ felszerelésed, érdemes feláldozni ezeket a perceket, hogy igazán élvezd a jókor, jó helyen készült képeket. Ha nem akarsz reggel-este fényvadászni, állványt cipelni, hanem inkább napközben, napsütésben akarsz fotózni, akkor elég lesz a jó minőségű kompakt!
- Állvány esti fotókhoz és igazán jó minőségű tájképekhez mindenképpen szükséges. Sokáig egy olcsó Hama Star 63-at használtam, szélcsendben ez megfelel, az af Chapman c. fotó is ezzel készült.
- Ha nem is vagy híve a ‘fotosoppolt’ képeknek, mindenképpen érdemes valamennyi időt befektetni a fotók prezentálásába, mert a technika még nem tart ott, hogy a gép azt lássa, mint a szemünk, ezért a színeken, kontraszton, esetleg vágáson érdemes igazítani, hogy azt lásd a fotón, amit a helyszínen láttál.
- A DSLR rendszer egy feneketlen pénznyelő lyuk. Mindig kiszemelsz valami új kiegészítőt (szűrők, állvány, szoftver, a drága objektívekről nem is beszélve), amit okvetlenül be kell szerezni, hogy megvalósítsd az épp aktuális fotós álmod.
- TÁSKÁT vegyél, nehogy úgy járj, mint én, hogy az egy hetes géppel elkapott egy nyári felhőszakadás és egy nénitől kapott auchanosszatyorba burkolva, a felsőm alá rejtve rohantam haza vele, nehogy megázzon.

Gépvázról: nekem a kifutó modell Canon EOS 450D van, jelenleg nem szeretnék jobb gépvázat, ez minden lehetőséget megad, amit szeretnék. Mindegyik gyártónak van hasonló modellje, ezek között érdemes körülnézni (a Nikon D40 sorozatot nem tudom ajánlani, mert hiányzik belőle a fókuszmotor, de azon kívül tényleg csak tapogatás és szimpátia kérdése a dolog).

Lássuk, milyen képekről van szó és mi szükséges hozzájuk.A szövegbe linkeket illesztettem az idevágó korábbi posztjaimból.

S T R E E T - ez a fotó Sigma 10-20 ultranagylátóval készült, 10mm fókusztávon, kézből. HDR és Urban Acid utómunkával tuningoltam a macskakövek kontrasztját.

Sentinel - Sigma 18-50 objektív, kézből. A hosszú záridőt 2db polárszűrő segítségével értem el, a felhők HDR utómunkától kontrasztosak.

The Coldest Day - ez még a Canon 350D-vel, a kitobival (18-55/3.5-5.6) készült, egy jéghideg, fagyos téli reggelen, napfelkelte előtt, a Margithídról. A kék szín az időpontnak és időjárásnak köszönhető.

Splish - Canon 50/1.8 objektív, f1.8 rekesz és 1/4000 másodperc záridő, ami megfagyasztotta a fröccsenő vizet. A gyors záridős vízcseppfotózásról ebben a posztban írtam.

In The Gettho - Canon EOS 350D és Canon 50/1.8 objektív, itt a színeken történt erőteljes módosítás. Az eredeti, utómunka nélküli fotó itt található.

Ennek a fotónak a legfontosabb paramétere, hogy a római üdülés egy reggelén fél ötkor keltem, hogy pirkadatra leérjek a Teveréhez fotózni a legjobb fényekben. További segítségemre volt egy állvány, egy ND szűrő és a Sigma 70-300 objektívem.  A látvány teljes egészében Róma és a hajnal érdeme. Az éjszakai fotózásról itt írtam.

Sigma 18-50 objektív, polárszűrő, HDR és ff-konverzió. Meg persze egy különösen szép felhős délután.

Kék óra - kérem figyeljék meg a kedélyesen vacsorázó és iddogáló embereket a túlparti kocsmában! Sigma 10-20 nagylátószög, állvány.

Itt szintén a Sigma 10-20 nagylátót használtam, a lágy fények egy ködös estének köszönhetők, a köd miatt az ég sem éjfekete, hanem a város visszaverődő fényeitől lilás. Sötét volt, ezért 90 másodperces záridőt használva szépen elmosódott a hullámzó víz és megszórta a tükröződő fényeket.

Alkonyat, ellenfény, erőteljes alexpó, hogy a szobor és lámpák sziluetté váljanak. A kompakt érzést a Sigma 70-300 teleobjektívvel értem el.  Ellenfényes poszt itt.

Remélem, lesznek még kérdések a poszttal kapcsolatban - ezeket kommentben jelezzétek! Köszi!

Hazafelé tartottam, nehéz cekkerekkel megrakodva. A metró az óváros mellett a felszínen halad, és a telefonnyomogatásból feltekintve csodás látvány tárult elém. Az egész nap szemerkélő eső elállófélben volt és a kora esti napsugarak megvilágították a szürke felhőfal előtt álló régi házakat. A Mälaren tó és a tenger találkozásánál fekvő víztükör remegve verte vissza a látványt. Persze azonnal leugrottam a metróról és rohantam, hogy elkapjam a fényeket. Vadul nekiálltam fotózni a tükröződést, de igazából egy nagylátó hiányzott volna, mert csak az 50/1.8 volt nálam. Ezért aztán olyat csináltam, amit még soha: 12 képes, 3 soros panorámát. 4-4 kép volt egy sorban.
A képeket először JPEG-be konvertáltam és soronként betöltöttem őket a Photoshopba. Automate > Photomerge, itt a Cylindrical opciót választottam, hogy minél több megmaradjon az összeillesztett képekből. Így aztán kaptam 3db 275MB méretű PSD fájlt. Ezeket némileg átméreteztem, hogy a végső összerakásnál ne omoljon össze a teljes rendszer, majd a három sort elforgatva összeraktam. Tadaa! Egyszerűen hangzik, de nagyon sok fejtörést okozott, amíg rájöttem, több mint egy órát ültem vele, igaz, az idő nagy része a várakozással telt el, amíg a PS gondolkozott.

(Valamiért nagyon homályosak a kis képek, kattintásra megjelenik eredeti, szép, nagy, éles verzióban)

Őszintén szólva, ti hozzányúlnátok ehhez a képhez? Akár bottal? Végső kétségbeesésemben - kell még legyen itt publikálható fotó Norvégiából! - böngésztem végig a feldolgozatlan RAW fájlokat a külső merevlemez egy pókhálós zugában. Mivel nagyon ráértem, fanyalogva megnyitottam és nekifogtam. Néha úgy vagyok vele, hogy egyre jobban belelovallom magam a feldolgozásba és valahogy jönnek a lépések. Most is ez történt: amint a színegyensúlyt valamennyire helyrehúztam, kezdtem látni a lehetőséget a képben. No de lássuk, mi is történt.

(A képek kattintásra új ablakban, eredeti méretben jelennek meg.)

A RAW a fent mellékelt ábra szerint nézett ki. Az első lépés a Color Tone volt, a DPP felbecsülhetetlenül jól kezelhető fehéregyensúly-eszköze. Szinte nincs is kép, ahol ne pöckölném meg ezt a csúszkát. Ezután az expozíció értékét növeltem meg 0,83-al, tehát majdnem egy teljes fényértéknyivel, mivel enyhén (khm) alexpósnak találtam a dolgot.
Ezután RAW-ban már nem sok tennivaló volt, az expozíció nagyjából stimmelt az átmenetes ND-szűrőnek köszönhetően. Ez egy lapszűrő volt, ennek a széleit látni kétoldalt, nem 10mm-re tervezték :)
JPEG-be konvertálva először egy 50%-os Auto Color-t kapott - igen, elég gyakran használom ezt a megoldást, a Photoshop nem hülye, elég sokszor eltalálja, mire is van szükség, érdemes kipróbálni! -, majd szelektíven lágyítottam a felhők vad lila színén és az előtér is kapott egy kis melegebb tintet. Mindeközben a víz fémes színe magától jött elő, legnagyobb örömömre. Egy belógó ágat is kiretusáltam, no meg a képszéleket lenyirbáltam. Az előtér a Levels segítségével kapott egy kis kontrasztot, ezt a horizontnál visszaradíroztam, és a dombos részt egy kis Dodge tool segítségével világosítottam. És nagyjából ennyi! Összesen talán 5 perc munkát fordítottam a képre. A színek így is nagyon vadak, de mint látni, még durvábban kerültek az érzékelőre, hála a két ND-szűrő (fent az átmenetes ND8 lap, alatta pedig a teljes Vari-ND) együttes hatásának.

Következzen még pár screenshot és végül a kész fotó.

Köszönet Pötyikének a posztötletlért. Jelezzétek, ha valamiről olvasnátok a blogon és megírom.
Utószó: Köszönet Ákosnak, aki a napokban megírta a blog 555. kommentjét. A 666.-ra tortát sütök, szóval csak szorgalmasan :)

Ákos (weboldalát és szép fotóit itt találjátok) néha megkeres egy-egy fotójával, hogy mondjak véleményt. Hihetetlen jó képeket készít és szokott HDR-ezni is :)
Nemrégiben két szép fotóját küldte át, hogy valami nem stimmel velük, de nem tud rájönni, hogy mi. A saját ízlésem szerint módosítottam a képeken. Mindkettőn kb. ugyanazt az utómunkát végeztem: pici Color Balance és Levels, valamint az ég kékjén mindkét esetben halványítottam.
Ezt a pici módosítást szinte minden HDR fotón elvégzem, és a simán RAW-ból importált képeimen isáltalában mindössze ugyanezt csinálom. A színegyensúly módosítást minden esetben érdemes kipróbálni és a levels segítségével finoman növelhetjük a kontrasztot és ezzel együtt a szaturációt is.
Kíváncsi vagyok, ti mit szóltok. Melyik változat tetszik jobban, illetve ti milyen utómunkát végeznétek az eredetin!