Nemrégiben egy éjszakát töltöttem a Tyresta nemzeti parkban. Ez a szép hely Stockholmtól rögtön délre fekszik, és egészen a bejáratig városi busszal megközelíthető. Innen aztán számos túra- és sétaösvény vezet körbe a parkon, ahol jó néhány tó is található. Az én célom is egy tópart volt, ahol remek lehetőségek vannak a kirándulásra. Az ösvény végig remek, az utolsó másfél kilométert hatalmas, lapos sziklákon kell megtenni, szóval szórakoztató gyalogtúra. A tó partján pedig egy három oldalú, vízhatlan, fából épült menedékhely várja a turistát. A kunyhó előtt elkerített részen tűzrakóhely, és - most fogózzatok meg - néhány méterrel odébb egy köbméternyi ládában, felhasogatott tűzifa áll a kirándulók rendelkezésére, természetesen ingyen és bérmentve. A faláda mellett nagyobb farönkök és egy nagy fejsze - a tűzrakóktól elvárják, hogy ha fogytán van a felhasogatott fa, akkor pótolják.
Este fél hatkor érkeztem ki egy ismerősöm társaságában, aki autóval kivitt és néhány óráig kint maradt, majd hazament. Ezalatt megpróbáltunk tüzet rakni, ami remek kihívás volt, tekintve, hogy semmifajta tűzszerszámot nem vittünk (ez véletlen volt és nem vagánykodás). Szerencsére az ismerősömnek rémlett valami a nagyítóüvegről és a Nap sugarairól, ezért aztán a 85/1.8 objektívemet, sűrű keresztvetések közepette, nehogy a fotózás védőszentje örökre elátkozzon, bevetettük tüzet csinálni. Mintegy órámba került, de végül sikerült lángra lobbantani valami kis zuzmót és szalmát. Persze miután véres verejtékkel sikerült tüzet raknunk, megérkezett egy apuka két gyerekkel és egy csomag gyufával. De nem baj, a győzelem a mienk volt!
A túra célja az volt, hogy 24 órán át fotózzak egyetlen helyszínen, ezáltal megvizsgálva, kipróbálva a fények változását és egy kis kitartásgyakorlatnak sem utolsó. Egy angol fotós magazinban olvastam erről a fajta kirándulásról és nagyon megtetszett az ötlet. Utóbb 24-ről 12 órára módosítottam, tekintve, hogy reggel 6 (ami Svédországban ilyenkor már 2 órával napkelte után van) és este 6  között már nem nagyon vannak fotogén fények.
Fél hétkor elkezdtem hát a fotózást, és ugyan nem óránként egyet, hanem átlagban óránként 3-4 fotót készítettem.
Kilenc és tíz között az ismerősöm hazaindult, az apuka és a két csemete nyugovóra tértek kicsit odébb a sátrukban, én pedig megkezdtem a virrasztást. Még bőven világos volt, de már kezdett lehűlni a levegő és amire lement a Nap, egészen hűvös lett. Jégeralsó, vízhatlan nadrág, két t-shirt és egy kapucnis pulcsi volt rajtam, de éjfél után egy termo felsőt is magamra húztam.
Éjfél körül megkezdődött, amire titkon vártam: előkúszott egy vékony ködpára-réteg a tó felszínére. Ez a köd a levegő lehűlésével egyre vastagabb, fehérebb lett, erre a látványra vágytam, mióta Svédországba költöztem. Hihetetlen szép volt, mögöttem a sötéten susogó erdő, balra a mindvégig bíborszínű aljú égbolt, fölöttem a mélykék, nem teljesen sötét ég, előttem és jobbra pedig a tóparton pihenő sziklaóriást körbetáncoló ködfoszlányok - ilyenkor tényleg átérzi az ember, hogy miért is hittek az északiak oly sok mesebeli figurában még a 20. század elején is.
A kirándulás előtt tartottam tőle, vajon milyen rejtélyes hangok lesznek majd az erdőben. De az egyetlen hang egy halk plöttyenés volt a közelemben. Az elemlámpa fényében pedig egy szép, nagy békula ült és nézett engem. Azonnal összebarátkoztunk, bár elemózsiát  nem tudtam adni neki, de megengedte, hogy hozzáérjek és egész éjszaka a közelemben ugrált. Helyes béka volt, lehet meg kellett volna csókolni.
A legsötétebb órában, amikor fáradt voltam, nyűgös, fáztam és úgy globálisan elegem volt az egészből, felkelt a Hold. Velem szemben, a fenyők mögül kandikált elő és szabad szemmel látható sebességgel mászott fel az égre. Sajnos a leghosszabb tele 85mm volt, de így is készült róla pár kép, persze állványról.
Hajnaltájt, amikor már úgy éreztem, hogy már kézből is kitartom az expókat, egy kis sétára indultam a környező sziklák között. Itt ért a napfelkelte is, és életre szóló emlék, ahogy a Nap első sugarai megvilágították a dúsan szálló ködpárát. Közben persze kattogott a gép szorgalmasan :)
Érdemes megfigyelni, hogy csupán egy perc mennyire hihetetlen különbséget okozott a fényekben (04:26 és 04:27 között). Amint a Nap erőre kapott, rögtön kisöpörte a ködöt a tóról és teljes erővel melegítette a levegőt. Ezt élveztem én is pár órán át, aztán hazabuszoztam és estig aludtam.
A képeknél érdemes megnézni az időpontokat (kép alján jelenik meg). Fotózáskor az egyszerűségre törekedtem (najó, a végén van egy HDR), nagyjából módosítatlan képek. Az ihletet részben maga a letisztult, sallangmentes svéd természet adta, de kirándulás előtt nézegettem a nagy svéd tájképfotós, Claes Grundsten képeit is a helyszínről.

- A budapesti kirándulás nagyszerűen sikerült, fotókat a Flickr-en találtok, a Budapest szettben, folyamatosan töltöm fel az újabb és újabb fotókat. A város a legszebb arcát mutatta, és bár másfél napot ellopott egy gyomorfertőzés, igyekeztem gyorsan túllenni rajta és élvezni a langyos tavaszi napokat.

- A tervezett Sigma 50-150/2.8-ról sokan kérdeztetek, jelentem meg is vásároltam, de olyan durván frontfókuszos volt, hogy még másnap visszavittem. Szó nélkül cserélték, de a második, harmadik, negyedik és ötödik példány is ugyanezt a hibát produkálta. 45 fokos szögben, 150mm-en, a közelpont közelében mintegy 2-3cm frontfókuszt ad az objektív, ami nem elfogadható, bár nem vagyok egy pixelvadász. Most arra várok, hogy a boltba megérkezzen a következő szállítmány, hogy újabb példányt próbálhassak ki. Nagyon bánt a dolog, mert két jó objektívet adtam el, hogy megvehessem ezt, és már szeretnék a kezemben tartani egy hibátlan darabot.

- A Sigma 18-50/2.8 egyelőre példásan teljesít, semmi extra, hozza azt, amit ígér - és azt igen jól teszi. Ha valaki kíváncsi tesztfotókra, szívesen készítek, de ennek az objektívnek az érdemeit sok weboldalon kiemelték már, megbízható, stabil darabnak ígérkezik.

- Múlt hétvégén egy gotlandi kiránduláson is voltam, Svédország legnagyobb szigetének fővároskája, Visby meghódította a szívemet! Képekkel tarkított, bő lére eresztett útibeszámolót szerkesztek éppen a vázlat bejegyzésekben, szóval nemsokára várható az is.

- A tavasz itt még nagyon várat magára, 5-10 fok között mozog a hőmérő, ma épp zuhogott az eső, de még nem volt igazán meleg, kellemes, tavaszi nap, pulóverben, sálban, széldzsekiben didergünk, a fotózás ennek megfelelően alkalmi kattintgatásokból áll.

Sokan kerestek meg kérdésekkel a norvég kirándulással kapcsolatban, és bár a szervezést nem én intéztem, megpróbálom összegezni a tapasztaltakat.
Amikor az ember Norvégiáról hall, az első dolog, ami eszébe jut, az a drágaság. És valóban, Norvégia igen drága ország, de a két legnagyobb tényező - szállás, benzin - olcsóbbak, mint gondolnánk. Pontról pontra megyek, ha valami kimaradt, szóljatok.
- Autó. Mi ketten mentünk egy kisautóval, és a fotós cuccok és egyebek bizony megtöltötték az ötajtós Vectrát. Mindazonáltal szerintem érdemes 3-4 fővel útnak indulni, mert gazdaságosabban kijön az ember. Ehhez viszont érdemes egy kombit keríteni. Az út Magyarországról hosszú, de még így is olcsóbb, mint két hétig kocsit bérelni.
- Benzin. A benzinárak Norvégiában nem sokkal magasabbak, mint Magyarországon. A másfél hét alatt négyszer tankoltunk, egy tele tank 400 és 500 norvég korona között mozgott, de mentünk is eleget, nagyon sokat autóztunk. Benzinkútban nem volt hiány és általában van kis shop is, ahol viszont nem ajánlatos a vásárlás, mert horror árak vannak.
- Szállás. Kempingházakban szálltunk meg, és csak az első két éjszakára foglaltunk előre, a többit útkozben,spontán néztük ki magunknak. Ősszel ez járható út, nyáron azonban tanácsos foglalni. Két fő részére a szállás 400 és 600 korona között mozgott. Ez nem volt túl gazdaságos megoldás, mivel a kempingházak általában 4-5 fősek, tehát több ember többfelé tudná szétdobni a költséget. A szállások igen pöpec kis helyek voltak, mindenhol makulátlan tisztaság és rend fogadott. Őszi szezon lévén a kempingek többnyire üresen álltak (nyáron valamivel drágább a szállás) és volt olyan, ahol telefonon értesítettük a tulajt, hogy itt vagyunk, megszállnánk. (A képen lévő kemping pl. ilyen volt, a fotót a weboldalukról, a trollstigen.no-ról csórtam. Az egyik házikóban laktunk.) Az illető elmondta, hol találjuk a kulcsot, majd amikor úgy adódott ideje, elkanyarodott a kemping mellett, hogy beszedje a pénzt. De olyan kemping is volt, ahol a pénzt utólag, a főépület postaládájában kellett hagyni. A takarítás távozáskor a vendég feladata, ezt ajánlatos becsülettel elvégezni, mert mindenhol rend és ragyogó tisztaság fogadott. Az ágyak kényelmesek, a fűtés elégséges volt, a konyha pedig mindenhol kényelmesen felszerelt egy reggeli és gyors vacsora készítéséhez. Ne feledjük, hogy több kemping október 1-től bezár télire!
- Elemózsia. Sok mindent vittünk otthonról: kenyeret, konzerveket, zacskós levest, almát. Reggelire vittem zabpelyhet, ezt vízben kell főzni pár percig, sűrű kása lesz belőle. Íze nem sok van, de lekvárral ehető, és késő délutánig elmászkál vele az ember, hihetetlenül tápláló. Vittem teát, mézet és citromlevet is. Útközben vettünk krumplit, virslit meg friss kenyeret.
- Bevásárlás. Útközben több településen találtunk KIWI üzletláncot, ami viszonylag olcsó és ami a legfontosabb, sokáig (este 11)  nyitva van! Szálláskeresés után is ráértünk kiszaladni beszerezni ezt-azt. Párszor betértünk egy-egy útmenti kajáldába, hogy egy tál meleg ételt kapjunk napközben a szendvicsek helyett, de ez legtöbbször nem volt túl jó ötlet, mert nagyon drága (egy egyszerű étel, mondjuk fish n chips, 120 és 150 korona között van) és nem is olyan húde finom, szóval nem kultiváltuk.
- Útvonal. Az útvonalunk itt megtekinthető, kisebb eltérések voltak, meg oda-vissza kocsikázás a szebb részeken, de nagyjából erre jártunk (klikk ide a térképért). Sokfelé készültek a téli lezárásra, a kisebb hegyi utakat szeptember végén, október elején lezárják, láttunk is olyan utat, ahova már nem mehettünk be. Egyik reggel, 1000 méter magasságban, meglepett minket a hó és szinte lépésben kellett haladni, nehogy megcsússzon a kocsi. Ennek ellenére a nyári gumi jó döntés volt, mert általában jó állapotú, száraz utakon jártunk és a hőmérséklet sem ment 0 fok alá, legalábbis nappal :)
- Öltözet. A legfontosabb ruhadarabom a jégeralsóm volt :) egy sportboltban vettem vékony polár hosszú alsót és hosszú ujjú felsőt. Ez hihetetlen jól melegen tartott és elvezette a kúszás-mászás közben keletkezett verítéket. A jégerre vékony, vízhatlan nadrágot és fleece (polár) pulcsit húztam, legfelülre vékony esőkabát. Ez -5 és 12 fok között tökéletesnek bizonyult. Egy túrabakancsot vittem, és egy extra félcipőt cserének. Minden napra két pár zokni jutott (a megemlíthetetlen készletem boxer alsókból állt). Sál és sapka is volt nálam, de többnyire elég volt az esőkabát kapucnija. Fotós kesztyű jó ötlet, de a drága Lowepro kesztyűnél jóval olcsóbbat találtam egy barkácsáruházban: vékony polár anyagból készült és a tenyerén, ujjain apró gumi pöttyök borítják.
Nagyon jó hasznát vettem a félliteres termosznak, reggel megtöltöttem forró citromos-mézes teával, ami igen jól jött a süvítő szélben :)
- Időpont. Mi szeptember 20-án indultunk Svédországból, ami igazán remek volt színek szempontjából, de néhány szempontból talán egy héttel korábbi indulással jobban jártunk volna. A havas reggel kellemetlen volt és több helyen már nagyon készültek a télre - nézzétek meg az utas képnél, mekkora marha nagy hójelző póznákat pakoltak ki az út szélére!  Részben a rossz idő miatt döntöttünk úgy, hogy pár nappal rövidebbre szabjuk az utat. Persze az ősz és a tél minden évben máskor köszönt be, előre megjósolni az ilyesmit teljesen lehetetlen. és egy percig sem bánom, hogy akkor mentem, amikor. Arra is érdemes gondolni, hogy a szállás jóval olcsóbb szezonon kívül. Szóval én mai fejjel szeptember a 10-20 közötti napokat javasolnám egy kirándulásra, aki viszont ragaszkodik a napsütéshez, annak érdemes nyáron nekiindulni.
- Összbenyomás. A fotók egy századrészét sem mesélik el annak a gyönyörűségnek, amelyben részem volt. Sok helyen megfordultam már a Földön, de túlzás nélkül állíthatom, hogy Norvégia messze felülmúlja mindet. Ilyen vadregényes, szép tájak, ennyi vízesés, vad sziklafalak, türkizvizű tavacskák, gleccserek sehol máshol Európában nincsenek. Mindenkinek melegen ajánlom és remélem, többen kedvet kaptak most, látván hogy azért nem elérhetetlen áron van egy ilyen kirándulás. Végezetül pedig, hogy ne mind csak az én fotóimat lássátok, egy diavetítés a Flickr-en található legérdekesebb képekből, a számomra legnagyobb élményt nyújtó Rondane nemzeti parkból.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Remélem, hasznosnak találtátok az írást, akinek konkrét kérdése van, a többiek okulására kommentben jelezze és megpróbálok részletesen válaszolni. Jó utat!

Ma tértem haza egy felejthetetlen norvégiai körutazásról. Több nemzeti parkot és rengeteg csodás tájat érintettünk. Lesz beszámoló napról napra is, egyelőre itt vannak a ‘first flush’ képek, az első válogatás. Az albumot még sokszor fogom frissíteni, érdemes vissza-visszatérni hozzá. Jó nézelődést és ne tartsátok vissza a mondanivalót :)

Rigában járva nem csak néhány pompás borostyán ékszert szereztem be, hanem ezt a brosst is. Árat nem akarok mondani, de drágább volt a borostyánnál. Egy kézműves boltban leltem rá, ahol helyi fiatal iparművészek, formatervezők munkáit árulják. (A művésznő neve is megvan valahol). A bross egy asztalon hevert soksok hasonlóan ötletes és aranyos alkotás társaságában, és amikor megláttam, tudtam, hogy mi ketten rövidesen egyesülni fogunk.

Nem vagyok egy nagy fashionista, félig ismert dizájnerek műveit sem szoktam megvásárolni, de ebbe a brossba úgy beleszerettem, hogy már nem volt visszaút. A bross kb. 8cm hosszú és 1cm vastag. Filcből készült és mint látható, egy kis fényképezőgépet formáz. A művésznő kristályokkal rakta ki és egy vékony ezüstlánccal egészítette ki a művet, a láncot a brosstűre igazítva sokféleképpen variálható az ékszer.

Hát nem imádnivaló?

A minap írtak a Lonley Planet Magazine folyóirattól, hogy a Bazilika című fotómat szeretnék közölni a lap képeslap mellékletében. Igen nagy megtisztelés ez, örülök neki. Nem utolsósorban azért, mert a kép pont a szülinapomon készült.
A mi családunkban a szülinap nem a bulizás, hanem a meghitt és egyszerű családi ünneplés hagyománya. Virág, torta, felköszöntés, koccintás, ajándék. Amikor Pesten éltem, távol a családomtól, értelemszerűen nem került sor ilyesmire.  Abban az évben pont hétvégére esett, úgyhogy fogtam a 350D-t, kitobit és elmentem a Belvárosba nézelődni. Írtam egy sms-t Zoli barátomnak, hogy ráér-e mászkálni pár órát. Ráért, így együtt mentünk. Este pedig összeraktam a fotót, amely azóta is a legsikeresebb képem a flickr-en (és bárhol, ahova feltöltöm).
És bár nem szóltam Zolinak és nem is azért hívtam, mégis meglepett egy ajándékkal:  a kedvenc fotómat tőle gyönyörűen kidolgozva, bekeretezve hozta. Ma is kint függ az előszobámban.
Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült szülinap volt :)

Ma reggel az időzónánkban talán elsőként vettem részt a Scott Kelby által meghirdetett World Wide Photowalk-on. Ez egyszerűen egy fotóséta, amelyet a mai napon a világ összes pontján lebonyolítanak. Az elképzelés: amatőr és profi fotósok találkoznak, ismerkednek, jól érzik magukat és fotóznak. Magyarországon is lesz ma, ha jól tudom, kettő, kíváncsian várom az ottani képeket, beszámolókat. Hadd következzen a sajátom.

A hajnali 4-kor induló fotósétára neveztem be, mivel a délutáni már betelt, mire jelentkeztem. Négykor találkoztunk hát a belvárosban. Vagy 25 bátor jelentkező akadt. A sétavezető röviden ismertette az útvonalat és elindultunk.
Nagyon örültem, hogy ennyi ismeretlen arcot látok és igyekeztem beszédbe elegyedni az emberekkel. Ez azonban hamar kudarcba fulladt. Akik korábbról ismerték egymást, szigorúan egymással mentek és beszélgettek, akik egyedül érkeztek, roppant mód vigyáztak, hogy végig egyedül haladjanak és ne érintkezzenek másokkal. A pesti Flickr és egyéb fotós találkozásokról ismerős kedélyes beszélgetés, mások felszerelésének kivesézése, próbálgatása, fotótémák közös kidolgozása és megvitatása itt elképzelhetetlennek tűnt.
Amikor láttam, hogy ez valami újfajta, hallgatag és befordulós fotóséta lesz, a (fotóstársaim áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló fotós vadidegeneket néztem a szemem sarkából. A társaság nagy része 25 és 40 közötti férfi volt. Önállóan érkező nő rajtam kívül egyetlenegy volt; rajtunk kívül még két barátnő képviselte a gyengébbik nemet: ők vitték párjuknak az állványt és az uzsonnás táskát. (És most az olvasók azt hiszik, hogy viccelek, pedig.) A fényképezőgépek átlagosan a Nikon D300 és Canon 5D szintjén mozogtak; Nikkor obikat nem ismerek, de Canonból kizárólag piros csíkosat/fehéret láttam és folyton eszembe jutottak a magyarországi fotóstalik, ahova a népek fele kompakt vagy bridge géppel érkezik és mégis olyan nagyon jól érzi magát mindenki. Kíváncsian várom a (fotóstársak áthúzva) körülöttem magányosan bandukoló vadidegen fotósok képeit a sétáról. Nem mintha én kiemelkedőt alkottam volna: egy tótágast állított szűrős sablonképtől eltekintve a törlendő kategóriába tartozik az a 11 fotó, amit a séta végén gyomlálva ímmel-ámmal megtartottam.
A séta végén leültünk egy kis parkban és mindenki elővette a magával hozott reggelit. Néma csendben folyt a táplálkozás, néha valaki megszólalt, hogy ‘hát ez bizony nem volt rossz!’, mire a többiek helyeslően mormogták, hogy ‘hát bizony, bizony nem!’ Ez volt a séta ’social’ része. Mit mondjak, elbűvölő volt.
A végén a vezetőnk tartott egy kis értekezést a fotóséta weboldaláról, ahova a jól sikerült fotók értékes nyeremények reményében feltölthetők, majd lassan szétszéledt a társaság. Új ismeretségek nem köttettek, egymás fotóit sem nézegettük meg az LCD-n. Én is hazajöttem, aludtam, most pedig megyek, mert msnen keres a cimbi, akivel a legutóbbi pesti flickr talin haverkodtunk össze.

Epilógus: Néhányan talán emlékeznek arra a novemberi flickr talira (amelyet, ironikus módon, a stockholm social n. csoport szervezett), ahol a megadott időpontban és helyszínen egyesegyedül én jelentem meg a tizenegynéhány jelentkezőből. Később érkezett egy idősebb úr is. Ennyi volt a nagy stockholmi flickr tali. Az és ezen esemény után úgy döntöttem, nem feccolok több időt, energiát és bosszúságot a svéd fotósokkal való ismeretség keresésébe.

De hogy mégse záruljon olyan kedvetlenül a post, svédül értő olvasóim derülésére íme ez a klip, amely, azt hiszem, mindent elmond. Jó szórakozást hozzá!

A nyári szabadságot Skoneban töltöm és a napokban elkezdtem felfedezni a környéken lévő fotóznivalókat. Egy tündéri szépségű hely a Hallamölla vízesés, amely régen egy vízimalomnak adott otthont, ma már viszont ‘csak’ természeti látványosság. A 21 méter összmagasságú vízesésrendszer a száraz időben is bővelkedett vízben, bőven volt hát fotóznivaló.

Viszonylag későn érkeztem a helyszínre, mert nem akartam, hogy a fák között beeső napsugarak elrontsák a fényeket. Amikor leértem a vízpartra, a Nap már alábukott a magas fák mögé, a fények tehát egyenletesek, kiegyensúlyozottak voltak.

Kezdetként a partról lőttem néhány szokványos vízesésfotót, a kötelező elmosódott vízzel és partmenti kövekkel. De valami nem stimmelt. Túl messze voltam a vízeséstől! Valahogy közelebb kellett férkőznöm hozzá. A bibi az volt, hogy a parton nem vezetett ösvény a vízeséshez - ha közelről akartam fotózni, akkor kénytelen voltam a patakban odagázolni. Aki ismer, az tudja, hogy halálosan rettegek mindenféle mászástól, kúszástól és egyáltalán az aszfaltozott járdán vagy maximum jól kitaposott, széles ösvényen való sétálástól eltérő közlekedési módoktól. Egy kétméteres lejtőről is jajveszékelve csúszok le, minden magasabbnál pedig csak egy ‘hagyjatok itt meghalni’ sóhajjal búcsúzom a világtól. Szép kis természetfotós, mondhatom. Dehát ez van, az én bénaságommal és nem létező egyensúlyérzékemmel jobban is teszem, ha nem kezdek mászkálni. Így talán már érthető, miért haboztam a hideg víz, csúszós kövek gondolatára - főleg, hogy itt a teljes fotós felszerelésem épsége is kockán forgott.

A csábítás viszont túl nagy volt. Döntöttem. Lehúztam a cipőm, szépen belehajtogattam a zoknim, a hátizsákom pántját a derekamra erősítettem és az állványomat egyfajta vándorbotként használva nekivágtam a mintegy 30-40 méteres távnak. Az utam mentén néhány nagyobb kőszikla is hevert, ezekre lépegetve látszólag könnyebb volt a haladás. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a patak medrében lévő kis, gömbölyű kavicsokon biztonságosabb volt a járás, mint a felszíni mohás, csúszós köveken. Gázoltam hát. A víz amúgy nem volt hideg, csak kellemesen hűvös és simogató. Az utat mintegy negyedóra alatt tettem meg - ez idő nagy részét a tanácstalan ácsorgás töltötte ki, amikor azon töprengtem, hova lépjek legközelebb és vajon hányan röhögnek a partról (szerencsére a hely teljesen elhagyatott volt, szóval ettől nem kellett tartanom).

Amikor megérkeztem, a legnagyobb kihívást az állvány biztonságos elhelyezése jelentette, valamint az objektíveket, szűrőket úgy tenni-venni, hogy lehetőleg ne borítsam be az állványt, gépestül és obistul a vízbe. Jávai hastáncosnő mozdulatokkal bűvöltem a szűrőt az obi elé, a távkioldót a gép kimenetébe és így tovább, majd nyolckarú Shiva-szoborként kővé dermedve vártam ki a 120 másodperces expoidőt. Egyetlen képet lőttem, többre nem volt szükség, elégedett voltam az eredménnyel. Megérte kigázolni ezért az egy képért is! A 28/1.8 objektívet és az NDx1000 szúrőt használtam, 120 másodperces záridővel.

A visszaúton már egészen felbátorodtam, miután beláttam, hogy a 40 centis vízbe nem fogok belefulladni, sőt a mélyben rejtőző névtelen rémségek sem fognak elevenen felfalni. A végére már egészen tetszett a dolog és olyannyira kellemesen éreztem magam, hogy egy nagy kőre leültem és sokáig áztattam a lában a patakban, élvezve, ahogy a sebes sodrás simogatja a lábujjaimat.

Nevetségesnek tűnhet, hogy ennyire örültem, hogy túléltem egy erdei patakot. De nekem ez nagy lépés volt, egy csomó gátlást és görcsölést legyőztem és csak azt sajnálom, hogy nem volt tanúm, akit elkápráztathattam volna ezzel a bravúrral :)

Csak most látom, hogy majdnem egy hónapja nem volt új post. Mostanra terveztem párat, de őket megelőzi ez a soron kívüli, drámai történet. Bár ne kellene leírnom, bár sose történt volna meg.

Épp Rigában töltök néhány napot. A város gyönyörű, erről külön postban szeretnék írni. A szálloda egy nagyon festői negyedben van, közel az Óvároshoz. Tegnap délután a városból hazafelé tartottam a szállodához. Egy aluljárón kell átmenni a vasútállomás alatt. A Kata hátizsákom a hátamon volt biztonságosan becipzározva, benne a 450D a Canon 50/1.4-el, valamint az 4 másik obim. A lépcső tetején, fent a korláton, egy fiatal deszkás srác ücsörgött és a mobiljával babrált. Nagyon divatos cuccok voltak rajta és a lépcsőn felfele menet épp gondoltam, hogy milyen jó urban fotó lenne belőle, ha le merném fotózni, amikor éreztem, hogy nyitva a Kata és kifordult az alsó része, amely a fotós cuccokat tartalmazza. A súlyán is éreztem, hogy könnyebb. Mivel az aluljáró teljesen kihalt volt és senkit nem láttam elrohanni, azt hittem, hogy kiesett valami és hátranyúltam megnézni, hogy mi történt.

A táska nyitva, a gép hiányzott.

El tudjátok képzelni, mit érezhettem. Hátrafordultam, hogy vajon leesett a lépcsőn? Nem tudtam felfogni, hogy ellophatták, hiszen az égvilágon senkit nem láttam magam körül… csak forgolódtam, tapogattam a gép helyét és éreztem, hogy elönt a pánik.

A korláton ülő srác ekkor lekiáltott hozzám. Angolul szólt és mutatott előre, fel az utcára, hogy ott megy a két tolvaj. Annyira össze voltam zavarodva, hogy rá kellett kérdeznem, nem értettem, hogy mi van. Ismét előremutatott, egy férfi és egy nőre, akik mintegy 100 méterrel előttem sétáltak az utcán. Ugyan fel nem foghattam, hogyan kerülhettek ennyivel elém a kb 5-10 másodperc alatt, amíg a lépcsőn értetlenkedtem, de - egy életem, egy halálom - utánuk rohantam, hiszen ez volt az egyetlen esélyem.

Aki ismer, az tudja, hogy én és a futás nem vagyunk a legjobb barátok, sőt valaki, aki látott rohanni, egyszer boldogan megjegyezte, hogy sose gondolta volna, hogy egyszer élőben lát egy T-Rexet futás közben. Mégis sikerült utolérni őket, gondolom az adrenalin besegített egy kicsit. Szerencsére nem futottak, hanem nyugodtan sétáltak, másképp sose értem volna utol őket. A nő csak egy vékony topot és farmert viselt, táska sem volt nála, ezért a férfihoz fordultam, akinek egy kis dzseki volt a vállára vetve. Letéptem róla a dzsekit és valóban, ott lógott a vállán a gépem!
Gondolkodás nélkül elvettem tőle és rendőrért kiáltottam. A tolvaj nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak a vállát vonogatta. Két idősebb hölgy megállt és amennyire az angoljukból kitelt, elmagyarázták, hogy ezek a tolvajok együtt dolgoznak a rendőrökkel, nem érdemes… Eözben a két tolvaj felszívódott.
Időközben a deszkás srác is odaért. Minden megtalálói díjat visszautasított, még egy sört sem akart elfogadni, amiért megmentette a gépem.

Az incidens után úrrá lett rajtam a remegés: leültem egy virágágyás szegélyére és csak remegtem egész testemben és néztem magam elé. Nem tudtam - és még mindig nem tudom - feldolgozni az ijedséget, a megkönnyebbülést, az egész incidenst. Pedig milyen banális dolog, naponta több tízezer turistával fordul elő a világ minden pontján…

Utólag, hogy volt időm elgondolkozni az eseten, iszonyúan szégyellem magam, amiért ez velem előfordulhatott. Hiszen oly biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor én nagyon vigyázok a fotós cuccaimra! Sokszor elképzeltem, hogy megpróbálják ellopni tőlem és mindig arra jutottam, hogy soha nem sikerülne. Valahogy úgy képzeltem a lopást, hogy kitépik a kezemből… ezért, ha elöl volt a gép, mindig a nyakamba akasztva lógott - még akkor is a nyakamban volt a pánt, ha állványon használtam. De bevallom, arra nem gondoltam, hogy ilyen szemtelen módon, észrevétlenül, a hátamról lopják el a gépet. Emlékszem, mit írtam anno a Kata biztonságosságáról:

‘ azért nem olyan egyszerű kiszedni ebből sem a gépet.
1. Ki kell nyitni egészen a cipzárt
2. ki kell húzni a hátizsák alját (mint egy fiók)
3. ki kell emelni a betétfalak között biztonságosan, zötykölődésmentesen rögzített gépet-objektívet.
Szóval nem egy fél másodperces meló és garantáltan észreveszed már az első fázist :) ‘
… és lám.

Amikor lopás áldozatai mesélnek, mindig azt mondják, hogy semmit nem éreztek, senki gyanús nem volt a környéken. És ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy ugyan már, micsoda bénaság - egy tolvajt simán fel lehet ismerni, kizárt, hogy az ember ne érezné, ha hozzányúlnak a táskájához. És lám, most én is ugyanezt mondom: képtelenség, hogy a látszólag kihalt lépcsőn hogy férhettek hozzá a táskámhoz és hogy iszkolhattak olyan gyorsan előre, hogy ne is gyaníthassam, hogy esetleg a közelemben voltak…

Nagyon röstellem, hogy hagytam megtörténni és nem győzöm áldani a szerencsémet (bár évek óta egy piszkosul szorgalmas őrangyalra gyanakszom, remélem elnyeri az Év Dolgozója címet) és irtó hálás vagyok a fiatalembernek, aki szólt. A járókelők amúgy nagyon kedvesek voltak, megálltak, megkérdezték, jól vagyok-e, sajnálkoztak, valaki vizet is adott.

Szóval végül hepiend lett a dologból, mégis nagyon kérek mindenkit: vigyázzatok a dolgaitokra nagyon! Én ezentúl mindig összefűzöm a hátizsák cipzárját. Elég egy kulcskarika, amelyre ráfűzzük a két cipzár húzóját (a legtöbb cipzárnak manapság kettő van) és rögtön nem lehet kinyitni, csak ha sokat piszmognak vele, azt pedig már észreveszi az ember. Amíg itt vagyok, addig hason fogom vinni a hátizsákot, bármennyire kényelmetlen is. És soha ne higgyétek, hogy a hátizsákotok jól álcázott. Én is azt hittem, hogy a Katáról csak egy fotós mondaná meg, hogy fényképezőgépet tartalmaz… nem számoltam a tolvajok felkészültségével. Sajnos haladnak a korral és nagyon ügyesek. Vigyázzatok, figyeljetek!

És ugye senki nem lepődik meg azon, hogy a tolvajok cigányok voltak…

Régi vágyam, hogy a tájképeimen a csillagos égbolt is szerepet kapjon. Mostanában valahogy sok ilyen fotó kerül a szemem elé és lenyűgözve nézem őket. Azok a fotók nyűgöznek le a legjobban, ahol sok csillag látható, a szabad szemnek lehetetlen leképezésben: a hosszú csillagnyomos képek, valamint azok, ahol pontszerűen, természetesen jelennek meg a csillagok, sőt a Tejút is. Pár példa:

Dan Heller sokfotós összeállítása (fotók, nem film)
P-M Hedén csodálatos gyémántos Tejútja
Ladányi Tamás impozáns csillagcsíkjai

Ilyen gyémántos égboltot már próbáltam fotózni, példaképek exif adatait tanulmányozva. Mondanom sem kell, hogy fakó barnás-narancsszín égbolton halványan pislákoló néhány csillagpötty lett a szomorú eredmény. Pedig Lappföldön voltam, ahol minimális a fényszennyezés és tiszta a levegő - a fenti fotókon például sokkal több ambient light látszik a horizontnál. Egyszerűen nem tudom, melyik végében fogjak neki a dolognak. Milyen fényviszonyok ideálisak? Milyen időjárás? Tél vagy nyár? Kora téli este vagy nyári éjszaka? És hogyan sikerül ennyi csillagot ilyen ragyogóan megjeleníteni az égbolton?
A kezdeti kudarcokon némileg elszontyolodva folytatom a kutatást, tanulást, hátha az égbolt előttem is felfedi titkait.