Szombaton délelőtt ismét ritka élményben volt részem. Az ablakon kinézve hirtelen nap-halot pillantottam meg! Mivel a hatodikon lakom, remek lehetőség nyílt szép fotót készíteni erről a csodás jelenségről. A múltkori holdhalo fotóval együtt most már kijelenthetem, hogy ritka kincs van a képtáramban, mert kevés fotós életében adódik meg, hogy holdról és napról egyaránt legyen halo-fotója.

A fotó zsákmányolása után egy barátommal ellátogattunk a stockholmi Királyi Palotába. Még sosem jártam ott. A külseje nem túl bizalomgerjesztő, én csak barokkpanelnek vagy barokk barakknak csúfolom. Anonim, szürke doboz, szinte hihetetlen, hogy a barokk és a rokokó határmesgyéjén készült épület. Azt hiszem, fotóm sincs róla - minden fényben és napszakban depresszív látvány, mint valami kőtömb tornyosul a belváros fölé. No de itt a barbár Északon már nagyon hiányzott valami barokkos, túlzó pompa, a bútorsuvick illata és futballpályányi, intarziás parketták csikorgása, szóval irány a palota!
Csak a belépőjegy váltása után derült ki, hogy fényképezni egyáltalán nem szabad. Ha ezt tudom, akkor sosem tettem volna be a lábam még a király előszobájába sem, de a jegy már a kezemben volt, nézzünk hát körül.
Első utunk a kincstárba vezetett, itt néhány nagyon szép korona, jogar és egyéb regália volt. A mostani királyunk nem koronáztatta meg magát, meg azt hiszem, a nagyapja sem, a felesketésnél csak egy párnán vitték mellette az uralkodói jelképeket, de a fejére-kezébe nem került. Mondjuk meg is látszik, amekkora balf*sz. Én minden bizonnyal magamat koronáznám meg, nem hagynám, hogy valami rongyos püspök biggyessze a fejemre a koronát. És minden reggel a hermelines koronázási palástot kanyarítanám a nyakamba, és abban költeném el a lágytojást. Remek despota válna belőlem, annyi szent.
A kincstár után a koronázási termet, a reprezentációs szárnyat és a lakosztályokat tekintettük meg. Volt néhány igazán szép szoba és pár vitrinrevaló mutatós kacat, de összességében azt kell mondanom, hogy az egész hatalmas palota gazdagsága, szépsége és ízlésessége a közelében sem járhat a koppenhágai Rosenborg kastélynak, amely még csak nem is  a hivatalos dán királyi vityilló, csak egy nyárilak. És mégis, a rosenborgi kincstár, mint a mesékben, halomban hevernek a szikrázó drágakövek, számolatlanul a koronák, ékszerek, palástok, gyöngyös és gyémántos lószerszámok. A gazdagon díszített termekben pedig garmadával a porcelán, antik üveg, szőnyegek, amit csak el lehet képzelni. Aki skandináv körutat fontolgat, az semmiképpen ne hagyja ki Rosenborgot, főleg, hogy ott mindenhol annyit fotózol, amennyi belédfér. És az egész helynek van egy fílingje, egy olyan igazi barokk hangulata, az ember érzi a történelmet a falakban. Stockholmban ez hiányzott.

A palotázás után beültünk rétesezni. Egy nagyon gyenge almás rétesért és egy sima feketéért kereken 100 koronát fizettem, még ma is csuklok, főleg, amikor eszembe jut a réteses az Aradi utca és a Körút sarkán, mennyei és mennyi is most ott egy rétes, 4-500 forint? Na mindegy, szóval itt is van turistacsapda bőven, vigyázni kell.

Vasárnap végre havazott, kereken 5cm porhó erőlködte le magát az égből, remélem, lesz több is. Vasárnap egy nagyon régi fotós cimbivel találkoztam és megállapítottam, hogy ez a hétvége nem a szerencsésen választott kávézók hétvégéje volt. Az ember azt hinné, hogy a legnagyobb kommersz lánc, az Espresso House minden boltja ugyanazt a színvonalat hozza, de ez a belvárosi példány még a csehó nevet sem érdemelné ki. Nem gondoltam volna, hogy errefelé ilyen lepukkant helyek is léteznek. A fotel ülése felhasogatott, kiállt belőle a szivacs. A lelógó lámpákban vastagon állt a por, minden kávézhatnékom sürgősen elment, ha felfelé néztem. Kereken két órán át büdösödött és legyesedett mellettünk egy adag szennyes edény és ételmaradék, senki nem dugta oda az orrát, hogy letörölje és lepakolja az asztalt. A helyiségben elviselhetetlenül párás volt a levegő, mint egy üvegházban, pedig nem is voltunk sokan. A kávémnak pedig kifejezetten bacon íze volt. Hálát rebegek, hogy megkezdődött a munkahét és nincs időm kávézókban ücsörögni, egy ideig nem kívánom őket látni belülről.

Ígértem egy receptet is. Minden egy egykilós karajjal kezdődött (disznó, nem malac), amelyet hirtelen felindulásból tettem a kosárba. Utána kezdtem el gondolkozni, hogy mi is legyen belőle - nem vagyok egy nagy húsos, ritkán veszek ekkora koncot. A legegyszerűbbnek egy porhanyós eredményt ígérő recept volt. A húst felszeleteltem és nagyon enyhén kiklopfoltam - klopfoló hiányában folpack és ököl segítségével. A szeleteket féig egymásra fektetve tűzálló tálba tettem és a következő szósszal öntöttem le:
2dl főzőtejszín, 2dl tejföl, 1ek sambal oelek (vagy erős pista), 2ek szójaszósz. Ezeket összekutyultam és a húsra öntöttem. Egy óráig alufólia alatt, majd kb 45 percig fólia nélkül sütöttem 200 fokon, a végére a teteje szépen megpirult-megbarnult. Ilyen omlós karajt még sosem ettem, az enyhén savas összetevők és a gazdag mártás együttese lehetett a dolog mögött. Köretnek párolt gomba és zöldbab volt és hétfőn is mindenki irigyelt a munkahelyen, amikor a maradékból bevittem egy adagot ebédre.

Egyrészt játékra, másrészt segítségre hívom az olvasókat. A minap a régi fotók között kukáztam és rátaláltam egy régi dániai látképre, amelyet anno hosszú záridővel készítettem és amely ennek megfelelően tipikusan rózsaszínes árnyalatban játszik. Az eredeti mellett megtaláltam egy színhelyesebb verziót is, amelyről azonban fogalmam sincs, mikor és miért és főleg HOGYAN készítettem. Mivel a színhelyes fotó sokkal jobban tetszik, egy jobban szerkesztett hasonló fotón kipróbáltam, hogyan is készülhetett a korrekció. Próbálkoztam mindennel, DPP-ben, Photoshopban, RAW korrekcióval és colour matching-gel, de sehogy sem tudtam reprodukálni ezt az utómunkát. Ezért aztán szabad kezet adok a látogatóknak. Szerintetek? A felső képen a rejtélyesen létrejött változat, az alsón pedig egy hasonló, nyers felvétel, amelyet szeretnék a felső mintájára alakítani.

A kérdés tehát: hogyan lehet az alsóból felső kinézetet varázsolni?

De nem csak a pontos utánzás mikéntje érdekel, hanem az is, hogy ebből az alapjában véve meglehetősen semleges tónusú fotóból ti mit alkotnátok utómunka terén. Szóval elő a kísérletező kedvvel. A RAW fájlt (elég óvatlanul, de megbízom az olvasóimban) feltöltöttem, itt leszedhető. A Photoshop megnyitja. Ha nem találjátok a fájlt, e-mailben átküldöm. A határidő február 5, a képeket kommentben linkeljétek, vagy e-mailben küldjétek el (rekafoto at gmail) . Kíváncsi vagyok az eredményekre és előre is köszi annak, aki megkísérli elérni a mintakép kinézetét!

Szombaton végre sor került egy kirándulásra, amelyre már vagy két éve vágyakoztam. Általában a Google térképen és a flickr-en szoktam nézelődni érdekes kirándulóhelyek után, és nem sokkal Stockholmba érkezésem után felfedeztem ezt a képet:

A képen Gripsholm kastélya látható, amely az egyik legjelentősebb épület az országban. Mostani formáját Gustav Vasa államalapítótól kapta a 16. században. Vasa a legnagyobb svéd király, de azzal, hogy behozta az országba a reformációt, a svéd történelem legnagyobb kultúrkatasztrófáját követte el. Az egész országban temérdek kolostort, templomot és egyéb értékes épületet romboltatott le, többek között az eredeti Gripsholm kastélyt. (A középkori illuminált bibliák lapjait előszeretettel használta fojtásnak mindenféle ágyúkban. No de lapozzunk!) Később a kastély egy egész sor királyi kegyvesztettnek szolgált száműzetési helyként és börtönként. Pár év letöltendőt én is elfogadnék itt!

Magától a fotótól nem voltam elragadtatva, de azonnal tudtam, hogy ez a kastély nekem KELL, már persze képen :) Tavasszal L.-el tettünk erre egy nagyon rövid kanyart, akkor születtek ezek a képek - de akkor kocsival voltunk.

Hamarosan felfedeztem, hogy a Stockholmtól nyugatra 65 kilométerre fekvő nevezetességhez antik gőzhajó is közlekedik. A múlt héten M. kolléganőmmel és fotós barátosnémmal elhatároztuk, hogy eltöfögünk ide.

Délelőtt 10-kor indult a gőzös, egy szép kis, bő 100 éves hajó, amely arról nevezetes, hogy a világon leghosszabb idő óta fut az eredeti útvonalán - már eredetileg is a Stockholm-Mariefred szakaszra építették.

Stockholm-Mariefred nagyobb térképen való megjelenítése

Az összes eredeti berendezés megmaradt és tip-top állapotban van. A gőzgép meglepően halk és a hajó kis mérete révén emberi léptékű volt az út, vízközelben ringatóztunk, hallottuk a vizet, éreztük az illatát - nem úgy, mint a szigetszerű hatalmas óceánjáró kompokon, ahol azt sem érzed, hogy hajón vagy. Igazán idilli dolog volt.

Rögtön indulás után persze jólnevelt svédek módjára sorakoztunk a kávéspult előtt, ami később jó ötletnek bizonyult, ugyanis a vonuló felhők és a hatalmas víztömeg között, a menetszéllel együtt, bizony hűvösre fordult a levegő és jólesett szorongatni a forró papírpoharat.

Szombatra 20-21 fokot mondtak és annyi is volt, a bodros felhőkön átszűrődő napfénnyel együtt a lehető legtökéletesebb kiránduló- és fotós idő volt. Három és fél órás út után érkeztünk meg a festői Mariefred városkába, amelyet leginkább talán Szentendréhez lehetne hasonlítani. A kikötőből rögtön pazar kilátás nyúlik a várra, de a fotózást nehezítette a déli napsütés, a kikötőből pedig már egyenesen ellenfényben volt az épület. Nem esett könnyű fotózás, de megpróbáltam kihozni a lehető legtöbbet a fényekből. Többnyire a G11-et használtam, de jól jött a 10-20 Sigma is, amikor a leglátványosabb anzikszot, a kastély felől elénk táruló Mariefred látképét fotóztam. A városka fürdött a napfényben és az ezernyi tavirózsa szép struktúrát adott a víztükörnek. A felhők pedig végig mintha rendelésre parádéztak volna az égen, hurrá!

A kastélyt körbejárva leheveredtünk a fűbe és csak nagyon nehezen indultunk tovább, annyira nyugalmas és kellemes volt a délután. A séta a belső udvarra vezetett, ahol két nagyon menő, vicsorgó vaddisznókan formájába öntött díszágyút találtunk, meg valami pici kis lakópalotát, ahol a jelek szerint lakik valaki! A Kan és Koca névre keresztelt ágyúkat a 16. század végén zsákmányolták az oroszoktól. Az épületben érdekes volt, hogy az alapjánál mindenüttt látható volt a szikla, amelyre épült.

A kastélyról találtam egy filmet, kiegészítésként a fotókhoz. Nem egy Francis Ford Coppola alkotás, de elég jól bemutatja az épületet. Mindig elfelejtem, hogy a G11-el filmezni is lehet, pedig én is készíthettem volna valami menő kis mozgóképet a helyről.

A kastélykert hihetetlenül szép volt, és volt valami a fényekben, ami az őszre emlékeztetett és elképzeltem, milyen szép lehet itt ősszel a sárga falevelekben bokáig gázolva, vagy télen, amikor mindent beborít a zúzmara… Ide még visszatérek, az bizonyos. A gőzhajó sajnos csak szeptemberig közlekedik, de jár a vonat is és egy téli reggelen talán még egy rózsaszín, havas-deres napfelkeltét is ki lehet fogni… Nagyon beleszerettem ebbe a kis helybe és bizonyára visszatérő vendége leszek a városnak és a kastélykertnek.

A szintén 3.5 órás visszaút szintén ideálisan telt az immár lágy délutáni napfényben. Oda- és visszaúton egyaránt gyönyörű kis szigetecskék szegélyezték az utunkat, és rengeteg szebbnél-szebb nyaralót láttunk. Szinte mindegyik előtt kint van a zászlórúd, rajta a svéd zászlóval itteni szokás szerint. A szigetvilági nyaralók igen drágák és igen népszerűek, de akinek nem telik nyaralóra, az is, amikor csak lehet, kihajókázik valamelyik szigetre fürdeni és napozni a napsütötte sziklákon.

Végül pedig hadd mutassak néhány álomszép képet arról, milyen lesz ez a hely télen. Hát nem varázslatos?

Az időjárás ugyan ezt még nem vette tudomásul, de én ragaszkodom a naptár szerinti időszámításhoz és ma a bokáig érő hó ellenére felvettem a vadonatúj, magassarkú bokacsizmámat. Tegnap vásároltam a drágát (szó szerint is az volt,  de éljen az 50%-os árleszállítás) és mint minden cipőmet, azonnal elvittem a cipészhez, hogy egy jó erős, recés talpat-sarkat símítson rá. A cipész csak fogta a fejét, hogy erre a felfelé gömbölyödő orr-részre nem lehet szépen rádolgozni az új talpat, ezért ma reggel egy olyan, teljesen sima talpú* cipőben indultam útnak, amelyben leginkább házból ki - autóba be - autóból ki - házba be köröket lehetne róni, közben némi irodai, plázás, meg éttermes tipegéssel. Az utcán sarkköri körülmények uralkodnak, az amúgy 5 perces utat a metróig kereken 18 perc alatt abszolváltam, néha centis léptekben botorkálva és kerülgetve a vékony hóréteg alatt sunyin megbújó jégfoltokat. Mire beértem az irodába, a vádlim is bedurrant az erőlködéstől. Egyébként megjegyzem, a svédek egész télen ilyen csinos cipőkben jártak, ezeknek a bennszülötteknek van valami titkos technikájuk arra, hogy ne essenek seggre-hanyatt-orra minden második lépésnél. Én még a hótaposó cipőkben is botladozom-csúszkálok, sőt csúnya esésem is volt már a télen, míg a svéd nők a magassarkú cipőikben úgy ugrándoznak a jégen, mint a bakkecske. Feltétlenül el kell sajátítanom a módszerüket, de egyelőre még nem sikerül kilesnem, hogyan csinálják.
De mindez már nem érdekel! Süt a nap, a hegyoldalban őzikék sütkéreznek és hallgatják a cinegeszót. Igenis tavasz van, és elegem van abból, hogy a szép kis ruháimhoz kötelezően hótaposó cipőket, túrabakancsokat kell hordanom. Az ECCO-kat besuvasztottam a gardrób legmélyebb sarkába és mától a legdögösebb cipőimben fogok dacolni az elemekkel. A télikabát azért még marad, a csinos topánkában vastag dupla zokni rejtőzik, de ezek már csak részletkérdések :)

* na jó, nem hazudok, nem teljesen sima talpú: apró kis virágminta van a talpacskán :D

 

 A napokban erős havazás volt szinte az egész országban. A télies, havas idő lényegében december óta tart, az ember azt gondolná, hogy Svédországban az ilyesmi nem okoz különösebb meglepetést. Ezzel szemben a Svéd Államvasutak (SJ) egész télen csak döcögősen üzemeltette a vasúti közlekedést. Rengeteg többórás késés, törölt járatok, dühös utasok a pályaudvarokon… az újságok december óta boldogan cikkeznek a vasúti káoszról. EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB - harsogják a szalagcímek, minap pedig nyilvános meghallgatásra került sor, ahol az SJ vezetői magyarázták a gyalázatos bizonyítványt. A meghallgatáson kiderült, hogy
- ‘ha nem lett volna téli időjárás, akkor sikerült volna pontosan közlekedni’, valamint:
- ‘azt hittük, hogy kellően felkészültünk a télre’, továbbá: 
- ‘a vonatok nem bírják ezt a fajta időjárást’, illetve:
- jövőre 20 új szerelvényt vásárolunk.

(forrás) 
Az is kiderült, hogy Svédország a vasúti hálózat fejlesztése és karbantartására fordított erőforrások tekintetében Európában az utolsó előtti helyen áll (az sajnos nem hangzott el, hogy ki a sereghajtó. Tippek?)

 

A tegnapi napon azonban ez a paródiába illő helyzet is tetézett: az összes, Stockholmba érkező és Stockholmból induló járatot törölték és ugyanez történt Göteborgban, tehát gyakorlatilag megszűnt a vasúti közlekedés az országban (a délsvéd ingázóvonatok már hetek óta kiszámíthatatlanul járnak, néha napokat vesztegelnek a hóban, mire sikerül kimenteni őket). A metróhálózat is összeomlott (kifogás: fagyott váltók), igaz, az reggelre nagyjából helyreállt, a vonatok viszont belátható ideig a pályaudvarokon vesztegelnek. 

Szóval kitartás, kedves MÁV-forgalommal szívó polgártársak! A Bezzegország Bezzegvasútja semmivel nem különb. Majd lesz poszt a rendőrökről és a postásokról is. Vigaszként megemlítem, hogy a legfelsőbb felelős, a Banverket vezérigazgatója, az iráni származású  Minoo Akhtarzand, havi 116 000 koronát keres (bő hárommillió forint), ami éves szinten több mint 36 millió forintnak felel meg. A MÁV Zrt. elnök-vezérigazgatója, Andrási Miklós ezzel szemben 3,42 milliós havi jövedelemmel 41 millió forintos évi fizetést tesz zsebre. Nem megy rosszul Magyarországnak :)

Dániában ma indult egy program, melynek keretében a heroinfüggők ellenőrzött körülmények között, államilag támogatva lőhetik be maguknak a heroint. A klinikán a nap 24 órájában szakképzett ápolónők felügyelik a tevékenységet, a drogosok ellenőrzött minőségű heroint, tiszta tűket, kötszert és egyéb ellátást kapnak. Mindezt az adófizetők pénzéből.
Persze nagy a felháborodás, reggel a híreket hallgatva én is felhördültem, hogy hát milyen dolog már. De belegondolva van ráció a dologban. A dánok úgy gondolkodnak, hogy inkább legyen felügyelet alatt az illető és ne kelljen bűnözéssel, prostitúcióval finanszíroznia a függőségét. (Tudnivaló, hogy Skandináviában a megélhetési prostitúció nagyon ritka; a prostituáltak többsége drogfüggő nő, vagy a keleti államokból többnyire illegálisan becsempészett, rabszolgasorban tartott lány.)
Ha választanom kell - és sajnos kell, hiszen heroinisták léteznek, kilőni azért csak nem lehet őket - hogy
a. betörjön hozzám egy drogos, elvigye a cuccaimat, szanaszét okádja a lakásomat, esetleg szétszórjon néhány tűt, vért, egyebet, vagy a pasimtól kapjak el valamit, mert tudta nélkül valamikor lefeküdt egy drogos nővel, vagy
b. az adómból fizessék ugyan a drogosok fogyasztását, de legalább tartsák távol tőlem őket és őket távol a bűnözéstől

- hát akkor inkább a b opciót választanám.

A klinikák egyébként kiegészítőként szolgálnak olyan esetekben, amikor a leszoktató programok segítségével nem sikerül megszabadítani a drogost a káros szenvedélyétől. Egyébként sem kell úgy elképzelni a dolgot, hogy most megnyitotta kapuit egy drogparadicsom. A tűheroinista élete a legnyomorúságosabb létformák közé tartozik, és senkinek nem életcélja, hogy odáig jusson.
 

Fagyos szél süvít a pályaudvar bejárata előtt, ostromolja a nehéz kaput. Néhány utas dideregve topog, cigarettázik az eresz alatt. A középső nagy forgóajtót épp szerelik, pár melós kijött elszívni egy cigit.
Egy öreg hajléktalan kutakodik a kukában a forgóajtó mellett. Kezében ócska, hosszú szipka, abba szeretné beleilleszteni a kiguberált csikkeket, hogy az utolsó slukkig elszívhassa. Az egyik melós odalép hozzá és két vadonatúj szál cigarettát húz elő a Marlboros dobozból. Szó nélkül, biztató mosollyal nyomja a hitetlenkedő öreg kezébe, majd visszalép az épületbe és újra letelepszik a szerszámosládája mellé.
 

A postot Ziebinek ajánlom :)

Ismét utolért az ősszel menetrendszerűen érkező húgyúti fertőzés. Nőtársaim tudják, miről van szó, férfi olvasóim pedig örüljenek a szerencséjüknek: az ő esetükben egy ilyen betegség olyasmi lehet, mint zsiráfnak a hányás. No de nem ragozom! Úgy éreztem, másfél év után illene ellátogatnom egy orvoshoz, beiratkoznom háziorvosi listára stb. A lakásomhoz legközelebb eső körzeti rendelőt egy magáncég üzemelteti (olyasmi rendszerben, mint otthon a Hospinvest, de mégsem - a mégsem része rögtön következik, írom, írom). Felhívtam őket, hogy szeretnék ellátogatni hozzájuk, mert hólyagügyi kellemetlenségeim vannak. A kedves, készséges nővér kérdezte, mikor óhajtok menni.
- Hát munkaidő után esetleg lehet valamikor?
- Természetesen!
- Húha, akkor mondjuk holnap, hat körül?
- Ma is jöhetsz, vannak szabad időpontjaink este.
- Ma nem tudok, mert csak kilencre érnék oda…
- Este kilenc? Tökéletes, tízig tartunk nyitva.

Szóval még aznap este fogadott az orvos. Mondták, hogy néhány perccel korábban érkezzek, hogy tudjak vizeletmintát adni. Úgy is lett, bementem, pisiltem, kb. két percet vártam az orvosra, aki kedvesen fogadott, meghallgatta a panaszomat, érdeklődött, kérdezett. Majd elmagyarázta, hogy mit találtak a vizeletben és mit fog rá felírni. Adott még néhány tanácsot és felírta a receptet. Itt ért a következő kisebb sokk.

A recept nem ám úgy van, hogy a kezedbe nyomnak egy cetlit. A doki beírta a gyógyszertárhálózat központi rendszerébe, hogy Solymosi Réka xxxxxx-xxxx személyi számú illető egy doboz yyyyyy felvételére jogosult. Ennyi. Mivel este már zárva volt a helyi patika, a nővér adott két szemet a gyógyszerből, ingyen, hogy még aznap este megkezdhessem a kezelést. Másnap pedig bementem a nekem szimpatikus gyógyszertárba, bemondtam a személyi számomat és kiadták a gyógyszert. Spaceage? Igen.

Mennyi az annyi? A vizitdíj a körzeti orvosnál 140 korona (3900ft), ugyan nem egy nagy összeg, de a fizetésemhez képest azért több, mint az otthon hisztit keltő 300 forint. 140 korona mondjuk egy főétel egy alacsonyabb árfekvésű étteremben, vagy két rövidital egy koktélbárban, vagy másfél mozijegy. A gyógyszerért további 125 koronát fizettem. Hogy ne nőjenek az égig a fák, évente max 900 koronát kell fizetni a vizitdíjért és 1800-at a gyógyszerért. Ha ezt a határt elértem, onnantól abban az évben már nem kell fizetnem.
 

Köszönöm, gyógyulgatok, csak a penicilin iszonyatosan fáraszt.

Szóval pihent agyból itt is bőven van. A svédek köztudottan rajonganak mindenféle fitnesz meg egészséges meg wellness találmányért, boldogan tömik magukba az étrendkiegészítőket és a kiejthetetlen nevű országok mocsaraiból származó méregdrága gyógyszirupokat. Az utóbbi idők legnépszerűbb vudukütyüje a szöges fakírszőnyeg. Esküszöm az élő Istenre, hogy nem viccelek. Képzeljenek a kedves olvasók maguk elé egy kb akkora méretű szőnyegecskét, amekkorát a fürdőszobában teszünk a kád elé, tehát a fél hát+a popó egy része pont rá is fér. Ez a gumiszőnyeg telides teli van kis szegecsekkel. Kurva kemény és tényleg nagyon szűr, rátettem a kacsómat egy boltban. Namármost az emberek halál komolyan elhiszik, hogy ez a szőnyeg, pontosabban a rajta való fekvés, mindenféle nyavalyát képes meggyógyítani, úgymint a stresszbetegséget (wtf?), hátfájást, gyomorpanaszokat, érrendszeri bajokat és még nagyon sok minden mást. Komolyan, tisztára mint a száz évvel ezelőtt gyártott csodaszirupok, amelyek a szívbajtól a diabéteszen át a szifiliszig mindent gyógyítottak. És egy ilyen szőnyegért elkérnek olyan 6-700 koronát, tehát 15-20 ezer forintot. Megjegyzem, az előállítási költsége kb. az ezrede lehet, kemény és puha gumi vagy műanyag, ennyi. És az emberek veszik, mint a cukrot. Nagy a jólét…

Aztán ugyanez az ember csodálkozik, ha elviszik a házát meg az autóját, mert mérhetetlen konzumidiotizmusában már minden lehetséges és lehetetlen hitelt felvett. A konzumidióták itt is szép számban tenyésznek, errefelé mondjuk divatosabb a márkás ruhára, drága nyaralásra, vitorlásra költeni a provident hitelt. Azaz itt nem is provident van, hanem úgynevezett sms-hitelek. Ez úgy megy, hogy különböző hitelintézetekhez egy sms-ben lehet hitelkérelmet küldeni amolyan párezer koronás gyorshitelekre. Több száz százalék kamattal, persze. A pénzt akár azonnal is átutalják, aztán nyögd a kamatot. A minap egy bulvárlap öles címszavakban háborgott, amiért Gipsz Jakabné kénytelen eladni a kanapéját, mert másképp nem tudná fizetni az sms-hitelt. Jóreggelt, bazemg, mégis mit képzeltél, hogy a kanapén ülve kiszarod magadból a törlesztési díjat?

na szóval nem minden bezzeg itten, van itt bazzeg is bőven :D

A svédek egyik kedvelt uzsonnája, a téli kiruccanások, sífutások elengedhetetlen kelléke a gyümölcsleves. No nem a magyar fahéjas, fogásként felszolgált levesére kell gondolni. A svéd gyümölcslevest a legtöbben készen vásárolják (van porból készíthető is, de arra még nem vetemedtem rá. A legnépszerűbb változat a blåbärssoppa, azaz áfonyaleves. Teljesen sima, csak néhol akad benne egy kis passzírozatlan héj vagy magdarabka. A boltban fillérekért árulják, 10 korona (250 ft) körül van egy liter. Tejesdoboz-szerű tetrapakban kapható és nagyon nagyon finom. Elég sűrű állagú, keményítővel és pektinnel sürítik. Egy másik népszerű változat csipkebogyóból készül, ez teljesen sima állagú. A piac legnagyobb részét ez a kétfajta fedi le, de vannak újítások is: én most egy vegyes gyümölcslevest kortyolgatok. Tartalma a doboz szerint: gyümölcs, víz, cukor (9%), citromsav. Magas a C-vitamintartalma és a tápértéke.
A gyümölcslevest lehet enni/inni hidegen és melegen egyaránt. Télen isteni finom termoszból inni a meleg áfonyalevest a kiránduláson. A híres Vasaloppet sífutás is elképzelhetetlen áfonyaleves nélkül: a sportolók a vitamin- és energiatartalom miatt isszák. Desszertként is találkoztam vele: hidegen tálkákba merik és egy gombóc vaníliafagylaltot tesznek a közepére.