Mélyre ástam az emlékezés bugyraiban és előkotortam néhány olyan fotót, amely anno nem futott be ezért vagy azért, de szerintem van bennük lehetőség. Az időszak 2005-2008, tehát onnantól, hogy első digitális gépemet megkaptam (Canon Powershot S60) az első tükrös gépig (350D kitobival), teleobjektívig, kb egészen addig, amíg ösztönszerűen, a beállítások és paraméterek miértjét nem ismerve fotóztam. Van itt mindenféle: erdélyi körútról származó emlék, margitszigeti ebédszünetben lőtt pillanat és néhány ritkaság is: egyik képen épp a Parlament kupolájának legtetejéről fotózom a Dunát, szokatlan perspektívából.
Tavalyi gotlandi kirándulásom óta, amikor véletlenül belefutottam egy ‘cruising’ felvonulásba, menthetetlenül szerelmes vagyok a böhöm amerikai autókba. Mindig is jobban szerettem a nagy amcsi batárokat - még a csőrös kamionjaik is mennyivel menőbbek, mint az itteni tömpék! -, de a régi amcsi batárok mindennél jobban tetszenek. Mennyi anyag ment már azokba a csatahajókba! Némelyik olyan csúnya, hogy már szép, de a legtöbbje igazi klasszikus dizájnnal dicsekedhet és lerí róluk, hogy mennyi szeretettel készültek. (Rögtön lennebb a gotlandi fotók tavalyról.)
Svédországban sok évtizedes kultúrája van az americana-autók iránti rajongásnak. Ún. ‘raggare’ azaz rockabilly szubkultúrába tartozók tatarozzák odaadással a nagy szárnyas kocsikat, hogy aztán nyáron gyökkettővel krúzingoljanak különböző találkozókon. Recsegős hangszorókból megy a rockabilly zene (a németeknek újabban egy rockabilly coverbandjük is van, akik jelenkori slágereket dolgoznak fel), illatozik a pomáda, pinup stílusban, tetoválásokkal borítva illegnek a barátnők. Hangulatos egy banda, annyi szent. Persze sima hobbisták is vannak, akik a körítés nélkül hódolnak a régi amerikai autók szenvedélyének. (Persze európai és egyéb veteránautós egyesületek, találkozók is vannak, de azok valahogy nem annyira grandiózusak, mint ezek.)
Stockholmban hetente van ilyen összeröffenés és tegnap egy kollégámmal kilátogattunk bámészkodni. Persze fotók is születtek, természetszerűen jobbára részletképek, mert a kusza környezetben nem igazán lehet egész kocsikat fotózni. De mindegyikhez odaírtam a pontos típust és az évjáratot, szóval ha valaki kíváncsi, utánanézhet a teljes autónak. A svéd gépjármű-nyilvántartó weboldalán rendszám alapján kereshető a típus és az egyéb adatok, mindenki számára hozzáférhetően. Nem volt egyéb dolgom, mint mindegyik célbavett kocsinak lefotózni a rendszámát és itthon szépen feljegyezni, hogy milyen csodákat is láttam. Tessék tessék, frissen ropogósan.
Kedvencem az 1949-es Chevrolet Styleline volt, egy viszonylag kicsi, gömbölyded autó nőies formákkal, amely történetesen tökéletesen illett színben az aznapi körömlakkomhoz. Szerelem első látásra! Bizonyára női tulajdonosa lehetett, mert a műszerfalon a sötét türkizhez tökéletesen passzoló ciklámen selyemvirág díszelgett. Kéne! A tulajok egyébként nem feszengtek a szépen kiállított autóik mellett, hanem jobbára ültek és söröztek vagy maguk is bámészkodtak.
A legeslegérdekesebb kocsi kétségkívül egy Zimmer márkájú alkotás volt. - Figyi már - mondtam a kollégának -, ez nem pont olyan, mint egy átépített új Mustang? Mint kiderült, nem Mustangot láttam a nyolcméteres sárhányó mögött, hanem Lincolnt, de a modern autóban igazam volt, ugyanis a Zimmer a jelenben épít ún. neoklasszikus autókat. Érdekes olvasnivaló volt a weboldaluk, tetszik a koncepció és a végeredmény is, bár persze egy valódi veteránautónak egészen más a kisugárzása.
Már-már klasszikussá vált ez a hajókázás a városban, vasárnap immár harmadszor mentem végig Stockholm egyik legkellemesebb városnéző körútján, ahol lényegében az egész várost körbepöfögi az öreg bárka. Hozzáfűznivalóm nemigen van, aki erre jár, fizessen be egy körre, nem fogja megbánni.
A nyári nappalok olyan hosszúak, hogy munka után nyugodtan el lehet menni akár egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásra is. Este 11-kor még bőven világos van.
A csütörtöki napom a poklok pokla volt még így, kipihenten visszatekintve is. Egy clusterfuck ügyet igyekeztem menteni, ami kb annyira volt könnyen kezelhető, mint a süllyedő Titanicot visszafordítani Southampton felé. Este 10-ig virrasztottam bent az irodában, közel éjfél volt, mire hazaértem. Pár óra alvás után reggel 7-re volt jelenésem a fogorvosnál, kialvatlanul, hullafáradtan, zaklatott idegállapotban mentem oda (ráadásul megfázva, köhögősen, taknyosan, rossz közérzettel ébredtem), ami nyilván roppant hasznos dolog akkor, amikor az emberen egy komplikált és fájdalmas beavatkozást készülnek végrehajtani. A rendelőbe menet egy emeletet kellett lépcsőzni, a lépcsőn elbőgtem magam, hogy nincs erőm felmászni és haza akarok menni aludni. A fogorvos közölte, hogy jobban tennénk, ha áttennénk az időpontot, de nem akartam hónapokat várni egy újabb időre, így is naponta 1500mg fájdalomcsillapítón pörögtem már hetek óta. Valahogy két lórúgásnyi lidokain befecskendezése után, amikor már a fülcimpámat se éreztem, betömte a fogamat - úgy fest, hogy nem lesz szükség gyökérkezelésre, amiért a fogam és a pénztárcám egyaránt hálájukat fejezték ki.
A fogorvostól már kicsit vidorabban jöttem ki, amihez a szerencsésen megtakarított 4-5 ezer koronának is lényeges köze volt. A munkát megfeszített tempóban folytattam, és munkavégzés előtt negyedórával sikerült végre elküldeni az ügyfélnek a megerősítést, miszerint helyrepofoztam a cége usque 600 előfizetését, amit még szerdán vágott tönkre egy drága gyakornokunk (mentségére, nem igazán tudta volna kivédeni a dolgot, de akkor is.) Az üf nem győzött lelkendezni és a főnökömnek külön elmesélte, mennyire menő vagyok, szóval a nap meredeken ívelt felfelé a gyalázatosból az egészen elfogadhatóvá. Ráadásul munka utánra M.-el beütemeztünk egy botanikus kertet, fotózással és kávézással (a svédek és a kávéjuk, már én is teljesen rászoktam). Egészen vidáman voltam tehát négykor, amikor letettük a melót és nekivágtunk a városnak. A buszon megegyeztünk, hogy semmiféle üvegházba nem megyünk be, ugyanis az autóbuszon már megkaptuk az éves izzadás- és hőgutaadagunkat. Volt vagy 28 fok árnyékban és egy 90% páratartalom, ehhez hozzájött az üzemen kívüli klímaberendezés és a kalkuttai állapotokat megszégyenítő tömeg. Amikor kiléptünk a 28 fokos párás hőségbe, egészen megborzongtunk a hűvösségtől.
A botanikus kertbe érve első dolgunk volt lerogyni egy kávéval. Egy régi télikertben ültünk le, amelyet a tulajdonos étteremmé alakított. Ezen az álmos nyári délutánon egy lélek nem volt sem a kertben, sem a kávézóban, csak mi élveztük a fényben fürdő, festőien kopottas miliőt és a csodával határos hűvös fuvallatot, amely átjárta a szellős épületet (nagymamám, Isten nyugosztalja, kijelentette volna, hogy cúg van :)) ).
A régi télikert tulajdonképpen csak négy falból, padlóból és tetőből áll, a falakat belülről betonnal erősítették meg és az egészet fehérre festették. Az egyik fal szinte teljesen a padlótól-plafonig érő, íves francia ablakokból áll. A padló sűrű ráccsal fedett sóder, rajta fából járópallók. A nagy terem egyik végében leválasztott a bár-pénztár-bejárati rész, egyébként egy nagy nyitott tér az egész, használt, kopottas, nagyon egyszerű bútorokkal, amolyan ’shabby chic’ stílusban berendezve. Rengeteg apró részlet árulkodik a szeretetteljes gondoskodásról, amit a női tulajdonos befektetett a helybe, és a kávé után körbefotóztam a helyiséget. Milyen jó lehet itt ősszel is ücsörögni a pazarlóan beömlő napfényben, meleg kávét szorongatva, utána elkölteni egy vacsorát a kékülő alkonyatban a pislákoló mécsesek fénye mellett. Mindenképpen visszatérek még ide.
Alig akarózott továbmennünk a földöntúlian nyugodt hangulatú, hűvös helyről, de olyan 7 körül már zártak és még fel akartuk fedezni a kertet is. A levegő kellemesen enyhült és már nem volt gyilkos meleg. Megnéztük a japánkertet, majd valami úton-módon egy gyümölcsösben találtuk magunkat. Oktatókert - állt a táblán a bejáratnál. - Odanézz, ribizli! - Ott meg málna! Kikerekedett szemekkel néztük a piros bogyóktól roskadozó ribizli- és málnabokrokat, majd hamarosan találtunk sárga málnát, fekete- és Fehér ribizlit is. Mivel nem voltak tiltó táblák, diszkréten lelegeltük az érett málnákat (a diszkrét legelés nálam abból állt, hogy az elragadatástól visítva bújtam be négykézláb a bokor alá, a legnagyobb és legpirosabb szem megpillantása után) és a ribizliből is meg kellett kóstolnunk néhány fürtöt, minőségbiztosítási okokból. Aztán találtunk eperfát is, ami M.-nek teljesen újdonság volt és azonnal kijelentette, hogy ilyen finom gyümölcsöt még nem evett. Az eperlétől fekete kézzel hagytuk el a gyümölcsöst és megállapítottuk, hogy az ígéretesnek tűnő egresbokrok érésekor még okvetlenül visszatérünk repetázni.
Ekkor már lemenőfélben volt a Nap és lesétáltunk a mindig közel lévő vízpartra. Itt készült az a fotó, amelyet vita nélkül az év legjobb - de ha nem is, akkor mindenképpen a legszebb - fotómnak tartok. Egy csokorék lila virágot akartam a vízpartra komponálni, amikor észrevettem a becsillanásokat az LCD-n. Először elhessegettem a gondolatot, mondván, egy kompakttal úgyse fogok szép lens flare-t lőni, ide a 85/1.8 kellene… de aztán mégis lőttem egy tesztképet, hátha… és láss csodát, egészen pofás fényfoltokat rögzített a G11 érzékelője. Itt már lázba jöttem és átállítottam manuálfókuszra a gépet, nehogy a fókuszálás során eltűnjön a becsillanás - valamint f8-ra csűrtem a rekeszt, hogy szépen kirajzolódjanak a lamellák. És lőn - megszületett a tündéres fényfoltos fotóm. A színekhez sem kellett hozzányúlni. Örömtáncot jártam és egész este azon imádkoztam, hogy ne pont ennél a képnél krepáljon be a memóriakártyám. De szerencsére semmiféle irányú krepálásról nem volt szó.
A botanikus kertet későn, 10 után hagytuk el, jóllakva és eltelve gyönyörű látványokkal és fotókkal, no meg fájó torokkal, hiszen végig be nem állt a szánk. Hazafelé még betértünk egy virslishez, ahol hogy-hogy nem, sikerült elütnünk pár órát, így aztán háromnegyed egyre sikerült hazavergődnöm - másnap viszont 24 órából 16-ot átaludtam.
Nemrég Gripsholmban jártam, ami Svédország talán legjelentősebb kastélya. Sok szép képet láttam már innen és egy nap, munka után, amikor hirtelen lehetőség nyílt rá, hogy autóval eljussak, L.-el bepattantunk a kocsiba és a délutáni csúcsforgalmon átverekedve magunkat, hamarosan Mariefred városkában találtuk magunkat. Ez egy olyan 10-120 km Stockholmtól nyugatra és a hatalmas Mälaren tó partján fekszik (amelynek keleti csücske pont Stockholmban van). Előrelátóan pakoltam állványt is meg a G11-et és a Google Maps segítségével elnavigáltunk a kastélyhoz. Tényleg nagyon szép helyen van, egy kis félsziget csücskén, mintha a 15. századi építész külön figyelembe vette volna a tükröződésb*zi fotósok igényeit.
A késő délutáni érkezés hátránya az volt, hogy a legszebb szögből nézve pont a kastély háta mögött van a Nap és a fény, árnyékban van az egész, az égbolt elviselhetetlenül fényes. A HDR elkerülhetetlen volt, aztán szokás szerint elszaladt velem a ló és tessék, itt van a teljes folyamat, a 0EV fotótól kezdve a végső, feltöltött változatig. A négy HDR közül nem is tudom, melyiket szeressem - jó jó a grunge meg minden, de inkább poénból. Valahol az első és a második között lesz az, amit szeretnék.
Nagyobb méretben itt is megtekinthetők a képek, illetve ha fel akarjátok dolgozni, akkor az 1200x pixel szélességű kép elegendő.
No nem innen, hanem ide. Hónapok. évek óta furdal a lelkiismeret, hogy nem posztolok eleget az amúgy nagyon kedves és napi szinten relevánsnak érzett többi blogomba: a nornirra, a fikára, a svédországba. Gyakran lenne mindegyikbe írnivalóm, de valahogy nehézkes a többfelé bejelentkezés, többféle felület adminisztrálása. Ezért aztán kitaláltam, hogy odaát lekapcsolom a villanyt és áthurcolkodom ide, hogy egyetlen felületen, egy gombnyomással odébb tudjak posztolni mindenről.
Nem utolsósorban a szétszórt olvasótábor miatt is akadoztak a dolgok, így most az olvasóknak is egyszerűbb lesz követni mindent, mert csak egyféle blogra kell figyelni - és remélhetőleg nekem is jó lesz, hogy egyszerre 4 blog pörgését tudom egy helyen kezelni. És a kibertért is megtisztítom 3-4, élettelenül tengődő blogmaradványtól. Tiszta jó!
A régi blogokat egy hét múlva fogom lekapcsolni, addig is figyelmeztető szöveget posztoltam ki rájuk, hogy az arratévedőknek, feliratkozottaknak legyen ideje átcuccolni ide.
A WP import funkciójának köszönhetően a régi blogok teljes tartalma - kommentekkel együtt - itt díszeleg az oldaldobozban, jobbra. Külön kategóriát készítettem mindegyiknek. A kivétel egyelőre a fika, ugyanis az az xml fájl túl nagy volt, így a webmesterem segítségére várok, hogy azt is átköltöztethessem a teljes boldogság érdekében.
edaniel kommentjére kezdtem válaszolni a budapesti poszt alatt, aztán rájöttem, hogy inkább posztban írom le.
Budapestet nem utolsósorban a gyönyörű épületek miatt szeretem.
Anyámnak vettem valami fonalat, illetve magamnak vettem, hogy köthessen belőle nekem sálat. A bolt a hétkerben volt, egy öreg ház legfelső emeletén, egy lakásban. (Nagyon helyes volt amúgy, polgári lakás egyik szobájában szépen berendezett kis bolt, gyönyörű rend, termékminták.) Egy olyan fonalat választottam, ami nem volt lemotringolva, hanem ilyen nagy ipari tekercsen volt. Kb negyedóra volt, amíg a csaj lemotringolta a kért mennyiséget, addig a géppel a kezemben mászkáltm a lépcsőházban.
Az ötemeletes gangos háznak három oldala állt, negyedik oldalán nyitott volt és egy jellemző hétkeres foghíjtelekre nyílt, ahol parkoló volt, vagy építkezés, vagy mindkettő egyszerre, már nem is tudom, mi. Amikor kiértem a gangra, szó szerint elszédültem és meg kellett kapaszkodnom a korlátban, annyira váratlanul ért a látvány. Velem szemben nyitott volt a ház, a szemben lévő hosszú oldal hiányzott és helyette elképesztő kilátás nyílt a városra. Láttam a Zsinagóga tornyait, a Gellért-hegyet a Citadellával és a Szabadság-szoborral, közben pedig a háztetők, kémények rengetegét. Hosszú percekig szinte földbe gyökerezett lábbal álltam és csak néztem ‘ki a fejemből’.
Mint mondtam, bementem a bolt-lakásba és megrendeltem a motringomat, majd felfedezőútra indultam a lépcsőházban. Hamarosan megtaláltam a hátsó cselédlépcsőt, amely sokkal festőibb volt, mint az elülső, art deco stílusú, még-nem-festői-csak-kiábrándító állagig lepusztult és meglhetősen fantáziátlan főlépcsőház. Mindig is vágytam arra, hogy egy valódi, romos, mállott salétromos cselédlépcsőt láthassak (igen, én is látom ezt a mondatot) és a déli tűző napfény ellenére is kattogtam egy kicsit. Hiányoltam a 10-20-ast a szűk térben, de ő aznap szabadnapos volt és Gyömrőn hűsölt a Kata zsebében.
A kilátást sem lehetett kihagyni, bár az erős nap szinte lehetetlenné tette az érdemi fotózást. A foghíjtelken álló házmaradványról készítettem egy remélhetőleg festői részletet, a mellette lévő építkezésen dolgozó, épp tízóraiját fogyasztó munkásról viszont már röstelltem csenni egy lesifotót.
Ma este jöttem rá, miért nem volt eddig poszt a budapesti útról. Hát mert nem voltak feldolgozva a fotók! Párat még útközben feltoltam facebookra, csak úgy, netcaféban ücsörögve, infranview-ban szerkesztve. De valahogy az itthoni rendes feldolgozás váratott magára, talán mert itt is mászkálok fotózni rendesen, hálistennek. Most végre elkészültem. Két dolog: másról készült fotót nem töltök fel, de kérésre mindenkinek átdobom, ami róla készült, még akkor is, ha itt-ott kék kukák díszelegnek a háttérben.
A másik meg, hogy nem fotóztam rengeteget. A G11 és a 85/1.8-al szerelt 450D végig velem voltak, de inkább nézelődtem, ücsörögtem, sétáltam és úgy globálisan élveztem az életet. A város a legszebb arcát mutatta, nem is történt semmi fikablogra érdemes dolog, sőt épp ellenkezőleg, mindenki kedves volt és normális.
Nagyon sok mindenkivel sikerült találkoznom, ez az előnye annak, ha egyedül érkezik az ember, no meg az sem árt, ha nem figyel be egy gyomorbetegség, mint a tavaly. Két fotós tali is volt: az egyik rögtön az elején néhányan elmentünk a budakeszi vadasparkba (jobban mondva én mentem a többiekkel), ami remek ötlet volt, mert még sose jártam arra. Cincogtunk meg ingatag kilátóra másztunk és mértéktelen mennyiségű őz- és mátyásmadárfotót készítettünk, de a legjobb a társaság volt.
A második fotós tali a ‘hivatalos’ volt, ahova fotósok és nemfotósok egyaránt jöttek el, mindenhonnan. Ez volt a legmelegebb nap, de szerencsére volt sör és eső is. Itt szintén nem vittem túlzásba a fotózást, de a társaság mindenért kárpótolt. Ősszel ismét szervezünk ilyet! Addig is olvassátok vlm beszámolóját a délutánról, remek fotókkal spékelve.
Júniusban folytatódott a G11 őrület. Valamint rákaptam a panorámakészítésre, miután valahogy kezdem érezni, miben is más egy panoráma, mint egy kb azonos látószöget lefedő nagylátós kép: a nagylátóval torzulnak az arányok, a távolabbi tárgyak egészen picik lesznek, erős a perspektíva. Egy panorámánál valahogy egy szintbe kerülnek a dolgok a térben, közelebbnek tűnnek a távoli tárgyak, jobbak az arányok. Többsoros panorámákat készítek és kezdek rájönni a dolog nyitjára. Már csak gépkapacitás kell hozzá, erre a 19 képes csodára 20 percet vártam. De szerintem megérte! Az automatikus illesztésen kívül semmiféle manipuláció nincs a képeken.
Elkezdtem az Indafotó blogra írogatni, aminek örülök. Igyekszem jófajta válogatásokat készíteni az indafotósok képeiből, és főleg olyan fotósokat szeretnék előtérbe helyezni, akik ritkán kerülnek címlapra. A virágfotós posztnak úgy látom, örültek az emberek, a következő - most eszkabálom, de ez a blog mégiscsak elsőbbséget élvez - sokkal interaktívabb lett. Sokan hiányolták innen a játékokat, a kihívásokat, ezen a vonalon gondolkodom az indafotóblogon is, szeretném aktivizálni és bevonni a fotóstársakat, olvasókat az alkotásba, a blog közösségébe. Remélem, velem fogtok tartani ott is.
Egészen friss, ropogós hír, hogy majdnem mentem Norvégiába most a következő hétvégén. Egy svéd fotós oldalon megkeresett egy srác, hogy kiruccanna egy hétvégére és látta a norvég képeimet, nincs kedvem vele tartani és megfelezni a költségeket? Két napig csak Norvégiáról álmodtam, aludtam, ettem, ittam, lélegeztem, éreztem a tüdőmben azt a levegőt - aztán ma reggel lefújta az egészet. Majdnem sírva fakadtam, mert ritkán adódik, hogy valakinek a környéken kocsija van és pont egy hétvégére, pont oda szeretne menni, pont velem, ami a legjobban hiányzik. De hátha majd még egyszer valamikor…
Nyaraltam is közben, Skonéban voltam a családdal, hazalátogatott nővérem is a porontyaival, imádnivaló két kiscsaj, lesznek róluk is képek. No meg a pesti beszámolóval is tartozom! Nem, nem felejtettem el!
A napokban csodálatos felhők voltak, próbálkozom a panorámával, több-kevesebb sikerrel. Azt hiszem, jó lesz magammal vinnem a 10-20-ast, bombasztikus égbolrfotózásban mégiscsak verhetetlen, főleg a jófajta hoya polárommal szerelve.
Most pedig fogom és megírom a posztot a legújabb HDR fantáziáról. Ja nem, a budapesti poszt! Többeknek tartozom fotókkal is. Mentségemre szóljon, hogy nyaraláskor szüleimnél felejtettem a hordozható merevlemezt az összes fotómmal és csak a múlt héten kaptam vissza őket. Borzasztó volt.
A hétvégét Skövde városában töltöttem egy barátommal. A bő 33 ezer fős városka (wikiből puskázok) a középkorban fontos egyházi város volt, és még látható a város melletti varnhemi kolostortemplom, valamint a mai templom melletti klastrom romjai, úgy kell elképzelni, mint a margitszigeti romokat. A város egyik fő látványossága a Silverfallet (ezüst vízesés) zuhatag, amely több lépcsőben összesen 60 méter szintkülönbséggel hullik alá a magasból. Béreltünk egy autót és körbejártuk a vidéket, nem hagytuk ki a Hornborgarsjön nevű mocsaras tavat sem, ahol tavasszal megpihennek a vonuló darvak. A látogatóközpontban napi bontásban ki volt függesztve az idei statisztika, április végén napi 25.800 darvat számláltak a tavon!
A kirándulás nagy részén a G11-et használtam, a templombelső és a vízesés fotózásakor állványról, de a város egyik parkjában találtam egy szép rododendronbokrot és ott elővettem a 85/1.8-at, sőt egy makró erejéig a Raynox 250 is felkerült az elejére.
ui. A pesti beszámoló nem marad el, írom+csinálom, csak most minden egyszerre történik, most is úton vagyok :)
