Szerdán az operában voltam és a jeggyel együtt kaptam egy ajándékutalványt egy idegenvezetésre az operaházban. Kolléganőmmel együtt felkerekedtünk és elmentünk a mai vezetésre. Roppant érdekes volt, jártunk a királyi lépcsőházban, ahova a közönséges látogatók soha nem járnak, a régi öreg királyné pihenőszobájában, ahol a felvonások között visszavonult szunyókálni, beültünk a legdrágább helyekre a nézőtéren és meglátogattuk a kulisszákat is. A stockholmi operaház persze messze elmarad a budapestitől, ami a díszítést és a szépségét illeti, de így is csodás élmény volt. A képek szokás szerint az Indafotón vannak, kattintásra rövid magyarázattal.

Fotózáshoz az új G11-em volt velem, tökéletes választásnak bizonyult, mert nem volt idő obicserére, kapkodásra. A kézből lőtt képeket manuális módban: ISO400, f2.8-f4 és 1/20-1/200 beállításokkal lőttem. A  2.8-ról induló fényerő, a kényelmetlen helyzetekben forgatható LCD, az 1/20s záridőnél pengeéles képet eredményező beépített képstabi mind megkönnyítették a dolgomat. A színekkel, kontraszttal elégedett vagyok, az élesség és a zajmentesség pedig minden eddigi kompaktot messze felülmúl. Teljes nagylátón erős a hordótorzítás, de ezt csak a párhuzamos vonalakat tartalmazó képeken lehet észrevenni. Az egyetlen negatívum, hogy az LCD valamiért hihetetlenül szépnek mutatja a képeket és ezt a fényességet nem lehet elérni a számítógépen. Ezt Ken Rockwell is említette a G10-el kapcsolatban.

Következzenek a képek!

Valahol mindenesetre, itt azért várnunk kell még rá.
Tegnapelőtt elsétáltam a Dunakorzó stockholmi megfelelőjén: végig a Södermalm északi partján, ahonnan pazar kilátás nyílik az Óvárosra és a Városházára. Mit mondjak, pont olyan nehézkesen járható, mint a pesti Dunapart, a rakparton kocsik száguldanak, nehéz átjutni az úttesten, szmog van, a felső rakparton meg valami építkezés folyik. Nem értem, miért nem parkosítják, építenek sétányokat, kiülős helyekkel, télen forraltborosokkal, na mindegy. Gyönyörűséges jégtáblák úszkáltak a vizen, persze csak a mobil volt nálam, de azért lefotóztam a jeget is, a jégtörőt, meg a sziklafalon végigfutó méteres jégcsapokat is. Március 29, hurrá, Pesten már pattannak ki a rügyek a zsengébb fákon - jobb az ilyesmire nem is gondolni, csak belesavanyodik az ember.
Tegnap az Operában voltam, szenzációs volt a Don Pasquale, a fotózás ezért elmaradt. Ma munka után ismét ellátogattam a vízpartra, immár a G11-el felfegyverkezve, készen a jégtáblákra - és döbbenet, de  48 óra alatt minden elolvadt! Pedig olyan hideg volt végig, fogalmam sincs, hova tűnt keddről csütörtökre az a rengeteg jég. Azt hiszem, ma délután én voltam az egyetlen ember Stockholmban, aki azon bosszankodott, hogy elolvadt a maradék jég.

A mobilos fotókból hármat megpiszkáltam, nézzétek, ilyen a stockholmi tavasz.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ma hazafelé jövet megláttam egy kis csokorék frissen nyílott téltemetőt. Holnapra meg 10+ fokot és esőt jósoltak, hátha végleg elolvad a hó és tényleg kezdetét veszi a tavasz.

Néha megszáll és akkor ilyeneket alkotok. Mostanában pocsék az időjárás: nulla fok körül ólálkódik a hőmérséklet, lassan olvad a hó - hivatalos adatok szerint még mindig 22cm hótakaró borítja a várost - havazik, megint kisüt a nap, ráfagy, csúszkálok, úgy érzem magam, mint egy rendkívül nagyra nőtt Bambi és egy morcos T-Rex keveréke… szóval nem fotós idő, na. Ilyenkor az ember bekucorodik a kanapé sarkába és kukázik a régi képek között.
Soksok norvég kép van, amire ráférne egy kis tuning a katasztrofális időjárás miatt, a helyszínek megérdemelnék, hogy teljes pompájukban tündököljenek. Meg a havas képekkel nem nehéz eljátszadozni, ez a zúzmarás habos csoda még 2007-ben készült a Normafán.  A felső kép mindhárom esetben a módosítás nélkül konvertált RAW, még a szenzorkoszokat is rajtahagytam.
A kis képekre kattintva az Indafotón megnézhetitek nagy méretben is a dolgokat.

Vivien egyik kedvenc budapesti fotósom volt - azért csak volt, mert nemrégiben elköltözött és immár Kijevből jelentkezik képeivel. Bár Kijevet nem ismerem és így nem is annyira rokonszenves város, mint Budapest, a képek ugyanazt a minőséget és remek meglátást hozzák, mint a pestiek tették, szóval Vivien képeit továbbra is követni fogom, immár a Kijevi fotóblogon.
A flickr galéria, benne az összes budapesti :)) fotóval is, erre található.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Este tizenegy, feküdni készülök. Pokolian hosszú hét közepén vagyok: kedden éjszakába nyúló túlóra volt, szombaton reggel szintén lesz, reggelente alig bírok kikecmeregni az ágyból. Szokatlanul korán vetek vágyakozó pillantásokat az ágy irányába, szóval uccu. Fogmosás, szorgalmasan súrolom a fogakat, az íny se maradjon ki, hallgatom a fogkefe hangját a számban, fzst-fzst-fzst. Közben szokás szerint fel-alá mászkálok a lakásban, ellenőrzöm az ajtózárat, a konyhában a kályhát. Kikapcsoltam? Fzst-fzst-fzst. Nézem a sűrű hóesést a konyhaablakon keresztül. Semmi különös, de pofás kilátás, nini, milyen szépen rárakódott a hó azokra a fenyőkre! Fzst-fzst-fzst. Elgondolkodva bányászok mélyebbre, a bölcsességfogak helyére, közben a fákat nézem, a cukormázszerűen lerakódott hórétegre, és arra gondolok, hogy vajon mikor fogom lefotózni. Holnap meló után mozi, milyen kár, pedig délután sütni fog a nap. Fenébe ezt a sok szociális elkötelezettséget, amikor fotózhatnék is helyette. Vajon hétvégére elolvad? És ha lefújja a szél mind és nem lesz havas fám? Fzst-fzst-fzst. És az ég is milyen szép lilásnarancsrózsaszínes most. Nagy, fogkrémbuborékos sóhaj. Ugye, ma sem fogok korán feküdni, kérdem magamtól. Nem bizony, válaszolja ugyanő. Újabb sóhaj, de már azon jár az agyam, vajon hol lehet az állványtalp, és a miniatűrnél is kisebb konyhámba vajon befér-e a felállított állvány?
Ráharapok a fogkefe nyelére, mint a lázmérő áll ki a számból, a nyelvemet csípi a fogkrém mentolja., de nem érdekel, most mindkét kezemre szükség lesz. Guggolok a szekrény előtt, forgatom az objektíveket, vajon elég lesz a 18-50? Ugyan, csapjunk a lovak közé, jöjjön a 10-20. Harapok, tekerek, szerelek. Próbálom az állványt minél halkabban felállítani, de jó, hogy múltkor megvettem azt a puha szőnyeget a konyhába, hangtompítónak is tökéletes. Húú, de messze is van a gép az ablaktól, hiszen így csak az ablakkeret látszik. Ez így nem lesz jó. Egy kevés fogkrém lecsorog a torkomon, köhögőrohamot kapok, sikerül a fényképezőgép telibeprüszkölése előtt ezredmásodpercekkel elfojtani. Állvány immár az ablaknak támasztva, a gép a kihúzott középoszlopon billeg, nem vagyok normális, szívom a fogamat, azaz a fogkefét, egy kézzel tartom a vállpántot, biztos, ami biztos.  Lássuk, mi lesz ebből! De jó, hogy van LiveView! Hopp, kész is. Ez jó is lesz. Ez a fotózás varázsa, hogy egy pár másodperces kattintás előtt és után mekkora macerát csinál az ember. Óvatosan bemanőverezem az ablakból a berendezést, a hópehely-áztatta gépet az asztalra teszem, az állvány maradhat ott holnapig, a konyha ‘közepén’, bár középnek nem igazán lehet nevezni azt a négyzetméternyi helyecskét, ahova épp elfér a három láb, na mindegy, szóval ha holnap betörnek hozzám, legalább lesz döbbenet az állványon a konyhában, de az is lehet, hogy a szembeszomszéd fogja azt hinni, hogy éjszakánként hozzájuk kukkolok át.
Kiveszem a memóriakártyát, majd holnap lesz blogposzt, leteszem a rég kikapcsolt laptop mellé, a gépet elteszem, végre lefekhetek! Kiköpöm a fogkrémet, öblítek, megkönnyebbülve teszem helyére a fogkefét, már nagyon untam, de legalább a fogorvosom nem panaszkodhat, hogy nem mosom elég alaposan.
Végre ágyban! Ugye, kedves Réka, még ma este megírom a posztot? Bizonyám, válaszol ugyanő. És itt vagyok, éjfél után öt perccel, mindjárt feltöltöm a képeket, időzítem a posztot és rebegek egy halk imát, hogy holnap hajnalban tudatosuljon bennem egyáltalán, hogy valahol a telefonom ébresztője a Harry Potter betétdalát játssza, immár ötödször, mert hat óra elmúlt.

Néha előtör belőlem a pedáns rendre éhező énem (nálam elég sokat éhezik szegény). Ilyenkor általában katonás rendet rakok a zoknis fiókban vagy név/dátum/szín/összeg szerint szortírozom a két évre visszamenőleg megtartott befizetett számlákat. Amikor már ott tartok, hogy álmatlanul átforgolódott éjszakákat okoznak az elfelejtett mappákban rejtőzködő felesleges dupla meg tripla fotómásolatok, néha a vinyókon is rendet rakok. De ezúttal minden eddiginél nagyobb fába vágtam a fejszém. Elhatároztam ugyanis, hogy az összes flickr-en megjelent fotómat összegyűjtöm egy külön könyvtárba, legjobb felbontásban, nyomtatásra kész, teljesen készre feldolgozott állapotban*, pont úgy, ahogy a flickren jelen vannak.
A flickr galériám az ott eltöltött két és fél év alatt gigászi, 1108 darabosra duzzadt, szóval lesz meló megtalálni minden egyes képet, főleg hogy a mappahierarchiám valahogy így néz ki: C > Képek > Költözés előtt > Régi fotók > EOS350D > Ősz 2007 > Budapest > BP > Városban > Ősszel > Feldolgozott > Papírra > stb. Általában kusza, sokszor áttekinthetetlen összevisszaság és gyakran a legelképesztőbb helyeken találok teljesen váratlan, oda nem illő képeket. A dolgot nehezíti, hogy vaskalapos módon ragaszkodom a Windows fájlrendszerhez és nem vagyok hajlandó átállni az olyan adatbázis alapú szervezőkre, mint a Picasa vagy a Lightroom. Nem tudom megszokni, a windowsos mappás káoszt minden ellenére mégis jobban átlátom, megértem, felfogható az én eszemmel is.
Ami némileg könnyíti a dolgom, hogy nemrégiben minden eddig készült fotómat átmentettem CD meg DVD lemezről külső vinyókra, szóval legalább korongokat hajigálni nem kell. De így is hajtépő meló lesz, főleg hogy sokszor valahogy így néz ki a munkamenet:
- a fotózás végén készítek mondjuk egy mappát a fotózás nevével, ezen belül van egy RAW mappa (teljesen nyers, feldolgozatlan képekkel), egy JPG mappa (ide jönnek a nyomtatásra kész, ps-ben feldolgozott nagyméretű fotók) és egy WEB mappa, ahol az átméretezetteket tartom.
- fogom a RAW-ból átkonvertált JPG-t és kezdek maszatolni vele
- jó esetben maszatolás után mentem a JPG mappába a nagy képet
- átméretezés után irány a WEB mappa.

no de a második lépés elég gyakran kimarad és a RAW fájlon kívül már csak a webre méretezett légypiszok marad. Ilyenkor nyilván újból neki kell futni a RAW-nak és imádkozni, hogy sikerül reprodukálni az esetleg évekkel ezelőtt elkövetett módosításokat. Ami köztudottan gyakran már tíz perccel később sem sikerül.

Időkeretet nem is merek szabni magamnak, de mikorra legyen meg? Valami mégis kéne. Szerintetek? Egy hét? Egy hónap? Fél év?

*nálam ez legjobb minőségbe mentett jpg-fájlt jelent, a tiffel még nem foglalkoztam soha

Egy kis erkölcsi támasz, egy régi szett, a Sigma 70-300-al készült képek galériája formájában. Ezeket a képeket (is)  jó lenne egy, biztonságos helyen tudni, nem széjjelszórva ezernyi könyvtárban:

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Az újév hektikusan kezdődött, ugyanis elköltöztem. A mostani lakásom nagyon szép helyen, a Mälaren tó partján fekszik, a közelben természetvédelmi terület, kis erdő is van. Nyáron kompjárat visz át a közeli szigetre, ígéretesnek tűnik a fotózás, amikor végre kitavaszodik, de addig még három hónapot kell várni…
A hó az utóbbi napokban nagyon megroskadt, nulla fok körül van a hőmérséklet és egyre gyakrabban bújik elő a Nap, de ez becsapós, mert még két igen kemény téli hónap (igen, itt a március is az) következik, a jég pedig csak április közepén olvad el a vizekről.  A minap viszont már nagyon nem bírtam fotózás nélkül, úgyhogy megsétáltattam a gépet, gondolván, hogy a semminél rosszabb eredménnyel nem jöhetek haza.

A vízparton sétálva szép hosszú árnyékokkal találkoztam és egy remek kis felfordított csónakra is leltem :) olyan jó volt körbejárni, botorkálni a síkos köveken, próbálgatni, hogy lenne a legjobb beállítás. Persze jeges-havas talaj meg csonttá fagyott tóvíz nélkül még jobb lesz, de hát téli fotós jéggel főz, vagy mi.

Hazafelé menet pedig szép fényeket kaptam a környékbeli toronyházak fotózásához: a késő délutáni napsütés megvilágította a házakat és mögöttük a sötétebb felhőfalat, amely előtt fehér apró felhőfoszlányok rajzolódtak ki. Erre rásegítettem HDR-el a felhők kedvéért.

Az idén még nem volt ilyen idő. Jeges, hideg, vékony jéghártyától fénylő, befagyni készülő víz. Az idén a vizek befagyásával egyidőben esett le a nagy hó is, ezért aztán minden befagyott vízfelszínt vastag hótakaró fed, nem igazán fotogén módon. Még a Nap sem sütött ki decemberben, egész hónapban vastag szürke hófelhők takarták a várost. Ma ráadásul olvadt és a jég ilyen szürkés-kásás tócsás foltokban bukkant elő a hó alól. Elég gusztustalan volt. Ezért aztán kukáztam egy még 2008-as képet. Egy kortyot, valaki?

2010-et nem tartom annyira jó évnek fotózás szempontjából, mint 2009-et. Ennek persze több oka is van. 2009-ben megjártam a gyönyörű Norvégiát, valamint kocsival bebarangoltam Dél-Svédországot. 2010 sok változást hozott, egy hosszadalmas munkahely-váltás beárnyékolta a nyár és az ősz nagy részét. De ez az év is tartalmazott fénypontokat: a tavasszal a gotlandi kirándulás, nyáron Malmö/Helsingborg, no és a hagyományos tavaszi budapeszi út, amit remélem, idén is megismételhetek. Pont a budapesti fotókkal kikerültem az Index címlapjára is, ami soha nem látott nézettséget hozott az indafotós galériámnak. És valljuk be, ez jólesett! Ősszel immár másodszor ért az a megtiszteltetés, hogy kedves fotós ismerősöm, Marius Vasiliu meghívása által a bukovinai Toamna la Voronet nemzetközi kiállításon vehettem részt néhány fotómmal.

Az év legjobbjának ezúttal egy fekete-fehér képet ítéltem. Érdekes, hogy viszonylag ritkán csinálok ff-t, de egy all time top 10-be biztosan bekerülne néhány monokróm kép annak ellenére, hogy imádom az erős színeket. Itt viszont a téma különlegessége és az örök szerelmem, a hosszú záridő kombinációja szinte nem is engedett színes változatot.

Szerintetek jó kép nyert? Ráadásnak egy kis gyűjtés 2010, számomra legkedvesebb képei közül.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Nemrégiben fantasztikus élményben volt részem. Egy repülőgépszerelő ismerősöm felajánlotta, hogy bevisz a legnagyobb stockholmi reptér ’tiltott’ részeire, a szervizhangárokba, ahol a gépeket pihentetik és javítják. A minap tehát felkerekedtünk és fotós társammal éltünk a meghívással. Életre szóló esemény volt. Amúgyis érdekelnek a repülők, és igazán elsőosztályú idegenvezetést kaptunk, vezetőnk minden kérdésre válaszolt és magától is mesélt egy csomó mindent. A legszédítőbb talán a függőleges vezérsíkhoz való felmászás volt - ki gondolta volna, hogy ilyen magas egy repülő? Izgalmas volt látni a teljesen kibelezett gépeket, ülések és panelek nélkül, mindenhol szigetelés és huzalok rengetege… A fotózással csínján kellett bánni, ezért egy kölcsön G11-el nyomultam (finom kis holmi, kéne), amely nem zavart túlságosan. Persze vakuzni mindenhol tilos volt, és amúgy sem szeretem a vakus képeket, ezért igyekeztem a magas ISO és a még elviselhető záridő határmesgyéjén mozogni. A G11-ben van stabilizátor és nagyon sokat segít, a szokásos 1/60 körüli bemozdulásos határt 1/25 köré simán kitolja és ez bizony nagy segítség a fényszegény környezetekben.

Szintén nagy élmény volt a régi DC-3 utasszállító, ‘akit’ a veteránok, nyugalmazott technikusok javítgatnak egy félreeső hangárban.Következzenek a képek!