Csak most látom, hogy majdnem egy hónapja nem volt új post. Mostanra terveztem párat, de őket megelőzi ez a soron kívüli, drámai történet. Bár ne kellene leírnom, bár sose történt volna meg.

Épp Rigában töltök néhány napot. A város gyönyörű, erről külön postban szeretnék írni. A szálloda egy nagyon festői negyedben van, közel az Óvároshoz. Tegnap délután a városból hazafelé tartottam a szállodához. Egy aluljárón kell átmenni a vasútállomás alatt. A Kata hátizsákom a hátamon volt biztonságosan becipzározva, benne a 450D a Canon 50/1.4-el, valamint az 4 másik obim. A lépcső tetején, fent a korláton, egy fiatal deszkás srác ücsörgött és a mobiljával babrált. Nagyon divatos cuccok voltak rajta és a lépcsőn felfele menet épp gondoltam, hogy milyen jó urban fotó lenne belőle, ha le merném fotózni, amikor éreztem, hogy nyitva a Kata és kifordult az alsó része, amely a fotós cuccokat tartalmazza. A súlyán is éreztem, hogy könnyebb. Mivel az aluljáró teljesen kihalt volt és senkit nem láttam elrohanni, azt hittem, hogy kiesett valami és hátranyúltam megnézni, hogy mi történt.

A táska nyitva, a gép hiányzott.

El tudjátok képzelni, mit érezhettem. Hátrafordultam, hogy vajon leesett a lépcsőn? Nem tudtam felfogni, hogy ellophatták, hiszen az égvilágon senkit nem láttam magam körül… csak forgolódtam, tapogattam a gép helyét és éreztem, hogy elönt a pánik.

A korláton ülő srác ekkor lekiáltott hozzám. Angolul szólt és mutatott előre, fel az utcára, hogy ott megy a két tolvaj. Annyira össze voltam zavarodva, hogy rá kellett kérdeznem, nem értettem, hogy mi van. Ismét előremutatott, egy férfi és egy nőre, akik mintegy 100 méterrel előttem sétáltak az utcán. Ugyan fel nem foghattam, hogyan kerülhettek ennyivel elém a kb 5-10 másodperc alatt, amíg a lépcsőn értetlenkedtem, de - egy életem, egy halálom - utánuk rohantam, hiszen ez volt az egyetlen esélyem.

Aki ismer, az tudja, hogy én és a futás nem vagyunk a legjobb barátok, sőt valaki, aki látott rohanni, egyszer boldogan megjegyezte, hogy sose gondolta volna, hogy egyszer élőben lát egy T-Rexet futás közben. Mégis sikerült utolérni őket, gondolom az adrenalin besegített egy kicsit. Szerencsére nem futottak, hanem nyugodtan sétáltak, másképp sose értem volna utol őket. A nő csak egy vékony topot és farmert viselt, táska sem volt nála, ezért a férfihoz fordultam, akinek egy kis dzseki volt a vállára vetve. Letéptem róla a dzsekit és valóban, ott lógott a vállán a gépem!
Gondolkodás nélkül elvettem tőle és rendőrért kiáltottam. A tolvaj nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak a vállát vonogatta. Két idősebb hölgy megállt és amennyire az angoljukból kitelt, elmagyarázták, hogy ezek a tolvajok együtt dolgoznak a rendőrökkel, nem érdemes… Eözben a két tolvaj felszívódott.
Időközben a deszkás srác is odaért. Minden megtalálói díjat visszautasított, még egy sört sem akart elfogadni, amiért megmentette a gépem.

Az incidens után úrrá lett rajtam a remegés: leültem egy virágágyás szegélyére és csak remegtem egész testemben és néztem magam elé. Nem tudtam - és még mindig nem tudom - feldolgozni az ijedséget, a megkönnyebbülést, az egész incidenst. Pedig milyen banális dolog, naponta több tízezer turistával fordul elő a világ minden pontján…

Utólag, hogy volt időm elgondolkozni az eseten, iszonyúan szégyellem magam, amiért ez velem előfordulhatott. Hiszen oly biztos voltam benne, hogy ha valaki, akkor én nagyon vigyázok a fotós cuccaimra! Sokszor elképzeltem, hogy megpróbálják ellopni tőlem és mindig arra jutottam, hogy soha nem sikerülne. Valahogy úgy képzeltem a lopást, hogy kitépik a kezemből… ezért, ha elöl volt a gép, mindig a nyakamba akasztva lógott - még akkor is a nyakamban volt a pánt, ha állványon használtam. De bevallom, arra nem gondoltam, hogy ilyen szemtelen módon, észrevétlenül, a hátamról lopják el a gépet. Emlékszem, mit írtam anno a Kata biztonságosságáról:

‘ azért nem olyan egyszerű kiszedni ebből sem a gépet.
1. Ki kell nyitni egészen a cipzárt
2. ki kell húzni a hátizsák alját (mint egy fiók)
3. ki kell emelni a betétfalak között biztonságosan, zötykölődésmentesen rögzített gépet-objektívet.
Szóval nem egy fél másodperces meló és garantáltan észreveszed már az első fázist :) ‘
… és lám.

Amikor lopás áldozatai mesélnek, mindig azt mondják, hogy semmit nem éreztek, senki gyanús nem volt a környéken. És ilyenkor mindig azt gondoltam, hogy ugyan már, micsoda bénaság - egy tolvajt simán fel lehet ismerni, kizárt, hogy az ember ne érezné, ha hozzányúlnak a táskájához. És lám, most én is ugyanezt mondom: képtelenség, hogy a látszólag kihalt lépcsőn hogy férhettek hozzá a táskámhoz és hogy iszkolhattak olyan gyorsan előre, hogy ne is gyaníthassam, hogy esetleg a közelemben voltak…

Nagyon röstellem, hogy hagytam megtörténni és nem győzöm áldani a szerencsémet (bár évek óta egy piszkosul szorgalmas őrangyalra gyanakszom, remélem elnyeri az Év Dolgozója címet) és irtó hálás vagyok a fiatalembernek, aki szólt. A járókelők amúgy nagyon kedvesek voltak, megálltak, megkérdezték, jól vagyok-e, sajnálkoztak, valaki vizet is adott.

Szóval végül hepiend lett a dologból, mégis nagyon kérek mindenkit: vigyázzatok a dolgaitokra nagyon! Én ezentúl mindig összefűzöm a hátizsák cipzárját. Elég egy kulcskarika, amelyre ráfűzzük a két cipzár húzóját (a legtöbb cipzárnak manapság kettő van) és rögtön nem lehet kinyitni, csak ha sokat piszmognak vele, azt pedig már észreveszi az ember. Amíg itt vagyok, addig hason fogom vinni a hátizsákot, bármennyire kényelmetlen is. És soha ne higgyétek, hogy a hátizsákotok jól álcázott. Én is azt hittem, hogy a Katáról csak egy fotós mondaná meg, hogy fényképezőgépet tartalmaz… nem számoltam a tolvajok felkészültségével. Sajnos haladnak a korral és nagyon ügyesek. Vigyázzatok, figyeljetek!

És ugye senki nem lepődik meg azon, hogy a tolvajok cigányok voltak…

.. még egy rövidke szünet következik. Listázom, hogy miért nem voltam netközelben:
- utazás USA-ba családlátogatás > igen keveset fotóztam, mármint családi képeken kívül :)
- rögtön utána konferencia Pesten, ahol egy perc időm nem volt sem fotózni, sem másra
- rögtön ezután pedig a bölcsességfogamat csalogatták ki helyéről fogóval és vésővel, szóval eléggé el vagyok kenődve.
De közeleg a hosszú hétvége, remélhetőleg tudok majd fotókkal szolgálni egy érdekes svéd hagyományról és az ezt követő természetfotózásos hétvégéről is.

Vagyunk, igen, mert a ‘jeges Duna’ bejegyzés kikerült az indafotó blogra és rengetegen megnézik a beérkezett fotókat - ezúttal is köszönet azoknak, akik küldtek be jeges-Dunás fotót! Örülök, hogy a szebbnél szebb képeket most még többen megnézik, és rengetegen jelölik kedvencnek őket! Remélem, a beküldők is olvassák ezt és ellátogatnak a bejegyzéshez és a galériába, nyugtázni képeik nézettségét :)

Kezdjük a rosszal: elromlott az 50/1.4 objektívem! Pontosabban a ’szíve’ a Micro USM motor. A tünetegyüttes: közelpontra fókuszálás után a közelponton ‘ragad’ a fókuszmotor és nem tud elmozdulni onnan, csak tehetetlenül erõlködik. Kézzel kell beletekernem, hogy egy távolabbi pontra tudjon fókuszálni.
Dehát az AF attól AF, hogy nem kézzel kell masszírozgatni. Nem volt más hátra, bevittem a szervizbe. Állítólag péntekre megpróbálják megjavítani. A technikus szerint ez gyakori hiba, egy kis acéllemez kopása szokta okozni. Hozzátette, hogy ebben az objektívben kevés és gyenge minõségû anyag van, ezért relatív gyakori a hasonló meghibásodás.
Amint megérkezik a javított üveg, beszámolok a javítás áráról és az eredményrõl.

A jó hír, hogy néhány héttel ezelõtt vettem fotós hátizsákot és a vállaim azóta is könnyes szemmel (nesze nektek képzavar) rebegnek hálát. Este lefotózom pár szögbõl és tartalommal és elétek tárom a tesztelés eredményét :)

Hát elkészült végre! :) Nagyon régóta szerettem volna egy saját weboldalt, de valahogy sosem jött össze: komolytalan ajánlatok, nevetséges határidõk, ötlethiány - akadályban és kifogásban nem volt hiány.

A Rekafoto blog bezárása után viszont éreztem, hogy sürgõsen cselekedni kell. Plank Ádám webmesterrel összedugtuk a fejünket és gyakorlatilag egy hétvége alatt elkészült az oldal.

Amire különösen büszke vagyok, az az, hogy a dizájn az én agyszüleményem, nem kellett elõregyártott sablonhoz folyamodni. Én terveztem meg a fõoldalt, a menügombokat, választottam ki a betûtípust (a színeket innen loptam: http://www.pto.hu/post/1/1308 ). Ádám mindenben a segítségemre volt és a hebegõ-habogó, zagyva leírásaimból is kihámozta, hogy mit szeretnék és hogyan, és azonnal szállította a kívánt megoldásokat.

Hát jó böngészést, olvasgatást, nézelõdést, vendégkönyvbefirkálást :)