Jelentkezés kommentben, akárhol :)

A svédeknél nagyobb napimádó nép talán nem is létezik. Amíg Délen éltem, nem igazán értettem, miért vannak ennyire oda a fényért és a melegért, de amióta Stockholmban élek, jobban megértem. A hosszú és sötét tél után tényleg megváltásként érkeznek a hosszú nappalok, egészen más értéke van az első rügyeknek, virágoknak. Ezért aztán nyilván évezredes hagyományai vannak a tavaszköszöntésnek is, amikor beköszönt a szép idő. Egy ilyen ősi hagyomány a Valpurgis éjszaka, avagy Valborg, ahogy itt hívják. Aki olvasta a Nils Holgerssont, az emlékezhet, hogy a falukban mindenütt hatalmas máglyákat gyújtanak ilyenkor, a falu apraja-nagyja körégyűl, zenélnek, mesélnek, mulatnak, és a falvak egymással versenyeznek: kinek a máglyája nagyobb, kinek a tüze csap nagyobb lángokat az ég felé. Ez a hagyomány mit sem változott a mai napig. A svédek testületileg kivonulnak megnézni  a helyi máglyát, koccintanak és örül a fejük, hogy immár hivatalosan is itt a tavasz. A máglyák az utolsó téli hideget, az utolsó hófoltokat hivatott elűzni, de jelképes feladatán kívül praktikus haszna is volt: mivel hagyományosan május elsején engedték ki a jószágot a legelőkre, a valborgi máglyák fényével ijesztették el a környékről a farkast. (Ez utóbbit ma tanultam, az ünnepi beszédben említették.)
Madelene kolléganőmmel nagyon kellemes napunk volt: először megnéztük (sokadszorra) a cseresznyefákat, megállapítottuk, hogy már az utolsókat rúgja a virágzás, utána jól bekávéztunk és elvonultunk a Skansenre (az oridzsi), ahol a ‘hivatalos’ stockholmi máglya van. Még sosem voltam igazán Valborg ünneplésen, szóval izgalmas volt! Előtte gyönyörűséges kórus énekelt, majd egy irgalmatlanul hosszú és unalmas beszéd következett, és kilenc után nem sokkal végre meggyújtották a máglyát! És itt vannak a képek is róla, sajnos fordított sorrendben, de másképp nem akart együttműködni az Indafotó. A gép ismét a G11, nem panaszkodhatom, a képstabi és a 2.8-ról induló fényerő tette a dolgát. JPEG-ben fotóztam és a képeken semmi szín- vagy kontrasztmódosítás nincs, csak átméretezés, utóélesítés és néhol (de nem minden képen) zajszűrés. Van közte ISO800-on készült kép is és igazán nem mondhatom, hogy zavaró lenne a zaj. Időközben arra is rájöttem, hogy a Ken Rockwell által is említett problémára, miszerint az LCD-n gyönyörű élénk kép a számítógépen már kevésbé ragyogóan jelenik meg, mi a megoldás: a Levels jól irányzott alkalmazása! Főleg a jobboldali csúszka a fontos. Ezeknél a képeknél erre nem volt szükség, mert a kék óra+tűz kombó szép kontrasztos színes képeket eredményezett.

A Valborg mindenütt hatalmas ünnep az országban. Mivel hagyományosan ezen az éjszakán rúgnak be először a tinik, nem sokat ücsörögtünk, hanem korán hazaindultunk, hogy a legdurvább jeleneteknek ne legyünk tanúi.

Végül pedig egy kis nosztalgia: a hagyományos tavaszköszöntő ünnepély régi alma materem, a lundi egyetem parkjában. A maturált véndiákok hagyományos fehér sapkájában (nekem is van valahol) mászkálnak, énekelnek, boroznak, nyílik a magnólia, itt a tavasz.

Amit énekelnek, az az egyik legismertebb svéd népdal, egy igazán szép változat itt hallgatható meg:

Boldog és szép fotókban gazdag tavaszt minden kedves olvasónak! :)

Nem, nem új majomfajt fedeztem fel a dzsungelben, hanem a stockholmi cseresznyefákhoz volt szerencsém. A város központjában lévő kis parkok egyikében áll néhány tucat japán cseresznyefa, amelyek virágzása minden tavasszal tömegeket vonz. A stockholmiak testületileg kivonulnak megtekintei a rózsaszín, habos-babos csodát. Nekem ez a harmadik tavaszom itt, de tavalyelőtt és tavaly valahogy elmaradt, nem figyeltem. Most is majdnem lekéstem, de szerencsére szinte a tökéletes napon sikerült elcsípnem őket: a virágok teljében voltak, és egyetlenegy szirom sem hullott még le a földre. A 450D volt velem, kizárólag a 85/1.8-al. A Sigma 70-300 is a táskában volt, de valahogy nem volt annyi fény, hogy használjam, meg pont jó volt a 85mm. Velem volt a G11 is, ki is próbáltam a makrózást, de nem az én világom - a makró üzemmód csak 28mm-nél működik, ezért aztán minden torzul, meg a bokeh sem az igazi. Nem értem azokat, akik kiskompaktból csodálatos makrókat hoznak ki.
Amikor megérkeztem, erősen borús volt az idő, sőt az eső is esett - de a virágtenger alatt száraz maradtam. Egy félóra után viszont kisütött a nap és kaptam néhány remek ellenfényes-rózsaszínvirág homálybokeh képet.
A kedvencem a sorozatból talán az utolsó darab. Ez a középkorú asszony elmélyülten tolta a biciklijét, a látszattal ellentétben nem pózolt nekem, hanem mozgás közben kaptam le és bár egyenesen az objektívbe néz, nem nagyon vette észre, hogy fotózzák, egyébként errefelé az emberek amúgysem annyira érzékenyek az ilyesmire, mint Magyarországon. Valamiért szimpatikus nekem a kép, talán mert annyira hétköznapi és mégsem.

A leghíresebb cseresznyefák talán Washingtonban állnak, a 3750 Yoshino fajta cseresznyefát a japán állam ajándékozta Amerikának 1912-ben (ó, ha tudták volna…). A washingtoni szuvenírek tetemes részét rózsaszín cseresznyefavirágos apróságok teszik ki. A legszebb képeket az idei washingtoni cseresznyevirág-fesztiválról erre találjátok.

- Végre megérkezett a tavasz Stockholmba. Gyönyörűséges sétán voltam ma, több mint tíz kilométert gyalogoltunk a fotós kolléganőmmel. Közben piknikeztünk egyet, meg a sétáló tömeg nagy gyönyörűségére félórát kúsztunk-másztunk a krókuszmező közepén, ezt hoztam nektek, ni:

Nem is rossz a G11 bokeh-je, mi? Tele állásban, macro üzemmódban készült, sima JPG, kis levels igazítás. Igazán elégedett vagyok vele.
Summa summárum, 13 órától este hétig voltunk a levegőn (le is késtem a mosást), ma estére nem kell majd altató. Körbejártunk egy hosszú tóöblöt és egy kis tavat és élveztük az első tavaszias napot. A hó csak nemrégiben olvadt el, és az árnyékos helyeken még mindig van egy-két, egyre feketébb és gyászosabb kupac. Már a csúszásgátló (itt nem sóznak) homok és sóder összeporszívózását is megkezdték, igaz, ide a külvárosba csak május közepén érnek el, de most már mindegy is, havazni csak nem fog többet. Minap elég elkeseredetten nyugtáztam, hogy árpilis derekán HÓVIRÁG nő a házak tövében, mikor Magyarországon már zöldellnek a fák… de a mai krókuszrengeteg megnyugtatott, és jövő héten a zsengébb bokrokon is kipattannak a rügyek, akkor meg már tényleg sínen vagyunk.

- Még februárban hívott fel egy illető, hogy szeretné egyik képemet felhasználni az új arculatot kapó Budapest kártyán. El is adtam neki a fotót, és a napokban megjelent a kártya, így néz ki, ni:

Négyféle kártya van, az összes nagyon jól néz ki, sikerült eltalálni a dizájnt, tetszik, világos, friss, üde és modern. És sehol egy Lánchíd, míg a szem ellát!

- Megújult a rekafoto.com - az utóbbi időben egyre több megkeresés érkezik, főleg svédektől, hogy vásárolnának képeket, ezért aztán hozzáadtam egy menüpontot az oldalhoz, ahol képrendelési információk vannak. Idővel akarok egy svéd aloldalt is, workshopokkal, de az még a jövő zenéje. Mindenesetre frissítettem a kezdőlapot, világosabb lett minden, korszerűbb lett a dizájn. Plank Ádám ezúttal is villámgyorsan dolgozott és szinte gondolatolvasó módon követte a hebehurgya kívánságlistát. Lájkolom!
Nézzetek be a főoldalra, nagyon tetszik a nyitókép, nektek is? :)
A Kapcsolat meg a Linkek oldalra még kerül valami halvány áttetszőségű háttérkép, hogy ne legyen olyan csupasz-szürke az egész, amúgy meg egyelőre készen van az elképzelés.

- Végül pedig készült egy új önportré, a kedvenc szemüvegemmel (mármint csak egy van nekem, de szeretem)  és valamiért almával, amitől úgy nézek ki rajta, mint egy tanítónő. Meg akarom lőni ugyanígy, csak a 450D-vel és mondjuk a 10-20-al szerelve. A fotó a G11-el készült (új kedvenc játékszer), állványról, hála az elforgatható LCD-nek igen könnyű vele önöket lődözni :) mit szóltok, hogy nő a hajam!

Szerdán az operában voltam és a jeggyel együtt kaptam egy ajándékutalványt egy idegenvezetésre az operaházban. Kolléganőmmel együtt felkerekedtünk és elmentünk a mai vezetésre. Roppant érdekes volt, jártunk a királyi lépcsőházban, ahova a közönséges látogatók soha nem járnak, a régi öreg királyné pihenőszobájában, ahol a felvonások között visszavonult szunyókálni, beültünk a legdrágább helyekre a nézőtéren és meglátogattuk a kulisszákat is. A stockholmi operaház persze messze elmarad a budapestitől, ami a díszítést és a szépségét illeti, de így is csodás élmény volt. A képek szokás szerint az Indafotón vannak, kattintásra rövid magyarázattal.

Fotózáshoz az új G11-em volt velem, tökéletes választásnak bizonyult, mert nem volt idő obicserére, kapkodásra. A kézből lőtt képeket manuális módban: ISO400, f2.8-f4 és 1/20-1/200 beállításokkal lőttem. A  2.8-ról induló fényerő, a kényelmetlen helyzetekben forgatható LCD, az 1/20s záridőnél pengeéles képet eredményező beépített képstabi mind megkönnyítették a dolgomat. A színekkel, kontraszttal elégedett vagyok, az élesség és a zajmentesség pedig minden eddigi kompaktot messze felülmúl. Teljes nagylátón erős a hordótorzítás, de ezt csak a párhuzamos vonalakat tartalmazó képeken lehet észrevenni. Az egyetlen negatívum, hogy az LCD valamiért hihetetlenül szépnek mutatja a képeket és ezt a fényességet nem lehet elérni a számítógépen. Ezt Ken Rockwell is említette a G10-el kapcsolatban.

Következzenek a képek!

Valahol mindenesetre, itt azért várnunk kell még rá.
Tegnapelőtt elsétáltam a Dunakorzó stockholmi megfelelőjén: végig a Södermalm északi partján, ahonnan pazar kilátás nyílik az Óvárosra és a Városházára. Mit mondjak, pont olyan nehézkesen járható, mint a pesti Dunapart, a rakparton kocsik száguldanak, nehéz átjutni az úttesten, szmog van, a felső rakparton meg valami építkezés folyik. Nem értem, miért nem parkosítják, építenek sétányokat, kiülős helyekkel, télen forraltborosokkal, na mindegy. Gyönyörűséges jégtáblák úszkáltak a vizen, persze csak a mobil volt nálam, de azért lefotóztam a jeget is, a jégtörőt, meg a sziklafalon végigfutó méteres jégcsapokat is. Március 29, hurrá, Pesten már pattannak ki a rügyek a zsengébb fákon - jobb az ilyesmire nem is gondolni, csak belesavanyodik az ember.
Tegnap az Operában voltam, szenzációs volt a Don Pasquale, a fotózás ezért elmaradt. Ma munka után ismét ellátogattam a vízpartra, immár a G11-el felfegyverkezve, készen a jégtáblákra - és döbbenet, de  48 óra alatt minden elolvadt! Pedig olyan hideg volt végig, fogalmam sincs, hova tűnt keddről csütörtökre az a rengeteg jég. Azt hiszem, ma délután én voltam az egyetlen ember Stockholmban, aki azon bosszankodott, hogy elolvadt a maradék jég.

A mobilos fotókból hármat megpiszkáltam, nézzétek, ilyen a stockholmi tavasz.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ma hazafelé jövet megláttam egy kis csokorék frissen nyílott téltemetőt. Holnapra meg 10+ fokot és esőt jósoltak, hátha végleg elolvad a hó és tényleg kezdetét veszi a tavasz.

Néha megszáll és akkor ilyeneket alkotok. Mostanában pocsék az időjárás: nulla fok körül ólálkódik a hőmérséklet, lassan olvad a hó - hivatalos adatok szerint még mindig 22cm hótakaró borítja a várost - havazik, megint kisüt a nap, ráfagy, csúszkálok, úgy érzem magam, mint egy rendkívül nagyra nőtt Bambi és egy morcos T-Rex keveréke… szóval nem fotós idő, na. Ilyenkor az ember bekucorodik a kanapé sarkába és kukázik a régi képek között.
Soksok norvég kép van, amire ráférne egy kis tuning a katasztrofális időjárás miatt, a helyszínek megérdemelnék, hogy teljes pompájukban tündököljenek. Meg a havas képekkel nem nehéz eljátszadozni, ez a zúzmarás habos csoda még 2007-ben készült a Normafán.  A felső kép mindhárom esetben a módosítás nélkül konvertált RAW, még a szenzorkoszokat is rajtahagytam.
A kis képekre kattintva az Indafotón megnézhetitek nagy méretben is a dolgokat.

Vivien egyik kedvenc budapesti fotósom volt - azért csak volt, mert nemrégiben elköltözött és immár Kijevből jelentkezik képeivel. Bár Kijevet nem ismerem és így nem is annyira rokonszenves város, mint Budapest, a képek ugyanazt a minőséget és remek meglátást hozzák, mint a pestiek tették, szóval Vivien képeit továbbra is követni fogom, immár a Kijevi fotóblogon.
A flickr galéria, benne az összes budapesti :)) fotóval is, erre található.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Este tizenegy, feküdni készülök. Pokolian hosszú hét közepén vagyok: kedden éjszakába nyúló túlóra volt, szombaton reggel szintén lesz, reggelente alig bírok kikecmeregni az ágyból. Szokatlanul korán vetek vágyakozó pillantásokat az ágy irányába, szóval uccu. Fogmosás, szorgalmasan súrolom a fogakat, az íny se maradjon ki, hallgatom a fogkefe hangját a számban, fzst-fzst-fzst. Közben szokás szerint fel-alá mászkálok a lakásban, ellenőrzöm az ajtózárat, a konyhában a kályhát. Kikapcsoltam? Fzst-fzst-fzst. Nézem a sűrű hóesést a konyhaablakon keresztül. Semmi különös, de pofás kilátás, nini, milyen szépen rárakódott a hó azokra a fenyőkre! Fzst-fzst-fzst. Elgondolkodva bányászok mélyebbre, a bölcsességfogak helyére, közben a fákat nézem, a cukormázszerűen lerakódott hórétegre, és arra gondolok, hogy vajon mikor fogom lefotózni. Holnap meló után mozi, milyen kár, pedig délután sütni fog a nap. Fenébe ezt a sok szociális elkötelezettséget, amikor fotózhatnék is helyette. Vajon hétvégére elolvad? És ha lefújja a szél mind és nem lesz havas fám? Fzst-fzst-fzst. És az ég is milyen szép lilásnarancsrózsaszínes most. Nagy, fogkrémbuborékos sóhaj. Ugye, ma sem fogok korán feküdni, kérdem magamtól. Nem bizony, válaszolja ugyanő. Újabb sóhaj, de már azon jár az agyam, vajon hol lehet az állványtalp, és a miniatűrnél is kisebb konyhámba vajon befér-e a felállított állvány?
Ráharapok a fogkefe nyelére, mint a lázmérő áll ki a számból, a nyelvemet csípi a fogkrém mentolja., de nem érdekel, most mindkét kezemre szükség lesz. Guggolok a szekrény előtt, forgatom az objektíveket, vajon elég lesz a 18-50? Ugyan, csapjunk a lovak közé, jöjjön a 10-20. Harapok, tekerek, szerelek. Próbálom az állványt minél halkabban felállítani, de jó, hogy múltkor megvettem azt a puha szőnyeget a konyhába, hangtompítónak is tökéletes. Húú, de messze is van a gép az ablaktól, hiszen így csak az ablakkeret látszik. Ez így nem lesz jó. Egy kevés fogkrém lecsorog a torkomon, köhögőrohamot kapok, sikerül a fényképezőgép telibeprüszkölése előtt ezredmásodpercekkel elfojtani. Állvány immár az ablaknak támasztva, a gép a kihúzott középoszlopon billeg, nem vagyok normális, szívom a fogamat, azaz a fogkefét, egy kézzel tartom a vállpántot, biztos, ami biztos.  Lássuk, mi lesz ebből! De jó, hogy van LiveView! Hopp, kész is. Ez jó is lesz. Ez a fotózás varázsa, hogy egy pár másodperces kattintás előtt és után mekkora macerát csinál az ember. Óvatosan bemanőverezem az ablakból a berendezést, a hópehely-áztatta gépet az asztalra teszem, az állvány maradhat ott holnapig, a konyha ‘közepén’, bár középnek nem igazán lehet nevezni azt a négyzetméternyi helyecskét, ahova épp elfér a három láb, na mindegy, szóval ha holnap betörnek hozzám, legalább lesz döbbenet az állványon a konyhában, de az is lehet, hogy a szembeszomszéd fogja azt hinni, hogy éjszakánként hozzájuk kukkolok át.
Kiveszem a memóriakártyát, majd holnap lesz blogposzt, leteszem a rég kikapcsolt laptop mellé, a gépet elteszem, végre lefekhetek! Kiköpöm a fogkrémet, öblítek, megkönnyebbülve teszem helyére a fogkefét, már nagyon untam, de legalább a fogorvosom nem panaszkodhat, hogy nem mosom elég alaposan.
Végre ágyban! Ugye, kedves Réka, még ma este megírom a posztot? Bizonyám, válaszol ugyanő. És itt vagyok, éjfél után öt perccel, mindjárt feltöltöm a képeket, időzítem a posztot és rebegek egy halk imát, hogy holnap hajnalban tudatosuljon bennem egyáltalán, hogy valahol a telefonom ébresztője a Harry Potter betétdalát játssza, immár ötödször, mert hat óra elmúlt.

Néha előtör belőlem a pedáns rendre éhező énem (nálam elég sokat éhezik szegény). Ilyenkor általában katonás rendet rakok a zoknis fiókban vagy név/dátum/szín/összeg szerint szortírozom a két évre visszamenőleg megtartott befizetett számlákat. Amikor már ott tartok, hogy álmatlanul átforgolódott éjszakákat okoznak az elfelejtett mappákban rejtőzködő felesleges dupla meg tripla fotómásolatok, néha a vinyókon is rendet rakok. De ezúttal minden eddiginél nagyobb fába vágtam a fejszém. Elhatároztam ugyanis, hogy az összes flickr-en megjelent fotómat összegyűjtöm egy külön könyvtárba, legjobb felbontásban, nyomtatásra kész, teljesen készre feldolgozott állapotban*, pont úgy, ahogy a flickren jelen vannak.
A flickr galériám az ott eltöltött két és fél év alatt gigászi, 1108 darabosra duzzadt, szóval lesz meló megtalálni minden egyes képet, főleg hogy a mappahierarchiám valahogy így néz ki: C > Képek > Költözés előtt > Régi fotók > EOS350D > Ősz 2007 > Budapest > BP > Városban > Ősszel > Feldolgozott > Papírra > stb. Általában kusza, sokszor áttekinthetetlen összevisszaság és gyakran a legelképesztőbb helyeken találok teljesen váratlan, oda nem illő képeket. A dolgot nehezíti, hogy vaskalapos módon ragaszkodom a Windows fájlrendszerhez és nem vagyok hajlandó átállni az olyan adatbázis alapú szervezőkre, mint a Picasa vagy a Lightroom. Nem tudom megszokni, a windowsos mappás káoszt minden ellenére mégis jobban átlátom, megértem, felfogható az én eszemmel is.
Ami némileg könnyíti a dolgom, hogy nemrégiben minden eddig készült fotómat átmentettem CD meg DVD lemezről külső vinyókra, szóval legalább korongokat hajigálni nem kell. De így is hajtépő meló lesz, főleg hogy sokszor valahogy így néz ki a munkamenet:
- a fotózás végén készítek mondjuk egy mappát a fotózás nevével, ezen belül van egy RAW mappa (teljesen nyers, feldolgozatlan képekkel), egy JPG mappa (ide jönnek a nyomtatásra kész, ps-ben feldolgozott nagyméretű fotók) és egy WEB mappa, ahol az átméretezetteket tartom.
- fogom a RAW-ból átkonvertált JPG-t és kezdek maszatolni vele
- jó esetben maszatolás után mentem a JPG mappába a nagy képet
- átméretezés után irány a WEB mappa.

no de a második lépés elég gyakran kimarad és a RAW fájlon kívül már csak a webre méretezett légypiszok marad. Ilyenkor nyilván újból neki kell futni a RAW-nak és imádkozni, hogy sikerül reprodukálni az esetleg évekkel ezelőtt elkövetett módosításokat. Ami köztudottan gyakran már tíz perccel később sem sikerül.

Időkeretet nem is merek szabni magamnak, de mikorra legyen meg? Valami mégis kéne. Szerintetek? Egy hét? Egy hónap? Fél év?

*nálam ez legjobb minőségbe mentett jpg-fájlt jelent, a tiffel még nem foglalkoztam soha

Egy kis erkölcsi támasz, egy régi szett, a Sigma 70-300-al készült képek galériája formájában. Ezeket a képeket (is)  jó lenne egy, biztonságos helyen tudni, nem széjjelszórva ezernyi könyvtárban:

Created with Admarket’s flickrSLiDR.