A legutóbbi postom teljesen váratlanul (ó, én naiv!) vitát robbantott ki az utómunka-puristák és a PS-pártiak között. Nem ez az első vita és gyanithatóan nem az utolsó. De azért szeretnék érdemben hozzászólni azon véleményekhez, melyek szerint a jó fotó csak azt adja vissza, ami ott és akkor volt, minden más már csalás és kerülendő..
Ezeknek az embereknek bizonyára nem jutott eszébe, hogy hivás és utómunka nélkül is megváltoztatjuk a valóságot a fotózás során. Gondoljunk csak egy halszemoptika torzitására, vagy egy teleobjektiv bokeh-hatására! Ezek pusztán optikai módosulások, utómunkának nem éppen nevezhetők, de úgy megbolonditják a valóságot, hogy néha rá sem ismerünk. Az optikai szűrőkről már nem is beszélve. Ezeket sem ’szabad’ használni? Lenézendő az, aki hosszú vagy tövid optikák segitségével alakitja izlése és elgondolása szerint a nagyra becsült valóságot?  Csak tudni szeretném, mi az, amit a becses puristák elfogadhatónak tartanak? Egy kompakt gép, zoom nélkül? Vagy egy SLR? Hány mm lehet az optika rajta? UV szűrő megengedett? A polár gondolom már szintén halálos bűn. A hosszú záridő is tilos?
Végezetül két kép, amelyen semmilyen utómunka nincs az átméretezésen kivül (igen, tudom hogy az is ultragáz, de eredeti fájlt nem bocsátok közre), és merem állitani, hogy szabad szemmel a büdös életben nem látunk ilyet, tehát most akkor az ilyen képek is kerülendők? Tényleg kiváncsi vagyok.   Az én véleményem egyébként: teljesen egál, hogy egy fotón van-e utómunka, vagy mennyi van rajta. A végeredmény számit. Egy rossz alapképet úgysem lehet felturbózni, hogy jó legyen. És a rengeteg PS alatt is észre lehet venni, ha exponáláskor jól dolgozott a fotós. Részemről nem az a fontos, hogy legyen vagy ne legyen utómunka. Akkor tartom jónak a képet, ha sikerül visszaadnom a fotón azt, amit a fotózás pillanatában éreztem, gondoltam, vagy azt a hangulatot, amit személyes felfogásom szerint társitok a témához. És teljesen mindegy, hogy ezt egy 10mp-es raw konverzióval, vagy félórás PS-HDR pepecseléssel érem el. 

Néha a kezembe kerül egy fotó, amelyről ordit, hogy egy kis törődésre van szüksége. Mint ez a szép Jaguarról készült, igencsak fakó és semmilyen kép. Fotózáskor ügyeltem, hogy sok macskakövet szerkesszek a kép aljára, mivel Stockholm belvárosában ilyen gyönyörű ives mintákban rakják le a kövezetet és ez passzolt a sportkocsi letisztult vonalaihoz. Mivel a kő szürke és a kocsi fehér, remek lehetőségek nyilnak a kreativ szinkezelésre. Itt fontos megjegyezni, hogy a kép +1EV túlexponálással készült, mivel a fehér kocsi és szürke utca miatt a gép egy kicsit alulexponálta volna a képet, igy szükség volt a manuális korrekcióra.
Az első lépés a tábla kiretusálása volt. Nem szoktam retussal élni, de itt olyan jót tett a képnek, hogy nem álltam ellen a kisértésnek. Ezután már csak a szineken kellett állitani.
Az első lépés a kövezet felturbózása volt. Egy új rétegen (ctrl+j) lehet játszadozni. Én a következők között tobzódtam:
- szaturációemelés (gátlástalanul)
- keverési mód: Overlay a kontraszt kedvéért
- szinegyensúly (Color Balance) állitgatás kékes-ciános irányba
Majd amikor a kövezettel elégedett voltam, visszaradiroztam a kocsit és a hátteret, hogy csak az utca legyen ilyen tiritarka.
Az autót még mindig fakónak éreztem, ezért a képre ráengedtem egy acid réteget is, ami nagyon fontos volt a kellő retros hangulat eléréséhez.
Végül egy kis vignettálás: új rétegen Multiply keverési mód, majd az igy keletkezett sötét részek visszaradirozása a kép közepén (nagy és lágy szélű ecset létfontosságú).
 

Egy kedves barátom készitette rólam ezt a fotót. Nagyon szeretem, mert olyan ‘Rékucos’ :) de úgy éreztem, ráférne egy kis igazitás, meglátszott rajtam a kialvatlan éjszaka, a hosszú utazás és egyéb apró-cseprő dolgok. Ezért a szokásos portréretus módszereimhez folyamodtam. Egy profi bizonyára kinevetne, de otthoni célra talán megfelelnek ezek a kis praktikák is.

A képen a következő módositásokat végeztem:
- új rétegen egy is világositás ~20%
- szemfakitás, szem élénkités
- kis bőrhibák eltávolitása
- szem alatti karikák halványitása
- bőr lágyitása
- szemek, száj élesitése

Ez igy nagyon soknak tűnik, de megpróbálok mindig úgy belenyúlni a portrékba (keveset készitek amúgy), hogy az arcvonások ne torzuljanak és a bőr textúrája is megmaradjon. Nem szeretem a műanyag bőrű portrékat. No de lássuk a lépéseket!
- új rétegen világositás: rétegkettőzés ctrl+j, majd keverési mód Screen/Szendvicsnegativ. Az új réteg átlátszóságát kb. 20% körül hagytam, hogy a fény kiemelje a bőr világos szinét.
- szemfakitás: a Magnetic Lasso eszközzel kijelölöm a szemet és megkettőzöm a réteget. Ezután egyszerűen az Image > Edit > Brightness/Contrast menüben módositom. A világositással a szemfehérje, a kontraszttal az irisz kap egy kis kiemelést.
- Kis bőrhibákra a Spot Healing Brush eszközt használom.
- A szem alatti karikákhoz a klónozó eszközt tartom a legjobbnak. Az ecset méretét kb. a szem alatti karika szélességével egyezően és a legpuhább szélűre állitom be, majd az áttetszőségét leveszem 50%-ra. Igy sokkal kevésbé szembetűnő a javitgatás. Majd egy közeli részről mintát vége lassat átfestegetem a karikákat, vigyázva, hogy ne legyen túl világos a szem alja, inkább maradjon meg egy kis árnyék, hogy természetes maradjon a hatás.
- A bőrlágyitásnak két módja is van: a Gaussian Blur és a zajszűrés. A Gaussian Blur gyakoribb: új réteget hozunk létre, majd a Filter > Blur > Gaussian Blur segitségével egy picit lágyitunk a képen. Ezután radirral visszaradirozzuk a nem lágyitandó részeket (haj, szemek, száj) és finomhangoljuk a lágy réteg áttetszőségét. Én hasonlóképpen járok el, csak nem a Gaussian Blur-t, hanem a zajszűrést használom (Filter > Noise > Reduce Noise, erősség 8, részletek megtartása 20%, részletek élesitése 0%)
- Végül, ha szükséges, külön rétegen élesithető a szem és a száj.

Mondhatnám, hogy a képeim mind fantasztikusan jól sikerülnek és pont úgy másznak elő a gépből, hogy elképzeltem őket. De minek? Néha igazán csapnivaló fotókat készitek. Legtöbbjüket kidobom mint selejtet, de néha kénytelen vagyok rosszat fotózni és utólag kihozni belőle, amit lehet.
Tegnap este is ez történt. A tóparton ücsörögtem néhány kimondottan helyes kő társaságában és mindenképpen szerettem volna róluk egy hosszú záridős fotót. Igen ám, de nem volt állványom, meg a sima csúszós köveken nem tudtam ideális közelségbe férkőzni a parthoz. Ezért elhatároztam, hogy elkészitem a fotót, ahogy tudom, és otthon helyrepofozom.
A 4 másodperces záridőt a következőképpen oldottam meg: a kövön ülve felhúztam a térdem, rátettem a fotóstáskát és arra leszoritottam a gépet. Igy viszonylag stabilan állt, a szivdobbanásaim okozta pici remegést viszont nem sikerült kiküszöbölnöm. (Ahogy egy kedves ismerősöm irta, a szivem is benne van a fotóban) :) A látószög nevetségesen nagy lett, mivel széltében sok helyre volt szükségem. Előre tudtam, hogy a tetejéből vágni fogok, igy nem okozott gondot a hatalmas kiégés, inkább arra koncentráltam, hogy a kőszikla és a vizpart szép expot kapjon.
Azt tapasztaltam, hogy a hosszú záridős képeket, ahol viz is van, érdemes egy kicsit túlexponálni, mert akkor lesznek igazán szépek a szinátmenetek.
Ezen a képen látszik, mire jó a RAW fotózás. A konvertálás során emeltem a kontraszton, javitottam az élességen és kedvem és hangulatom szerint beállitottam a fehéregyensúlyt, hogy kellemes szineket kapjak. Mindezt egy JPG fájllal csak hatalmas adatveszteség során tudtam volna megtenni, mig a RAW fájl elegendő adatot tartalmaz ahhoz, hogy az ilyen kisebb korrekciókat elvégezhessük benne.
PS-ben már csak a vágás, zajszűrés és átméretezés következett, valamint tőlem igen szokatlan módon két kisebb kő kiretusálása. Ime a szörnyű valóság és a kozmetikázott végeredmény:

Van egy kis eljárás, amelyet gyakran használok tájképeknél, hogy egy kicsit látványosabbá tegyem őket. A fotón nyitok egy új réteget (ctrl+j) és a Window menüben kiválasztom a Layers ablakot, hogy tudjak dolgozni az új rétegemmel. Itt van egy Blending Mode (keverési mód) opció, egy kis legördülő menü formájában. Itt kiválasztom a Multiply (szendvicspozitiv) módot.

A kép rendesen sötét lesz tőle, de pont erre van szükség Izlés szerint az új réteg áttetszőségét leveszem 70-80 százalékra, hogy ne legyen olyan drámai a változás, majd nekiállok visszaradirozni az eredeti réteget, hogy a sötét rész csak az alsó-felső részeken legyen látható. Ezt persze szép átmenetesen kell csinálni, hogy ne legyen csúnya csikos a kép. Ehhez gondosan ki kell választani a radir eszköz ecsetét. Fontos, hogy az ecset lágy szélű legyen és nagy. A mérete érje el a kép szélességének 15-20 százalékát, és a széle legyen egészen lágy.
Ha be van állitva az ecset, kezdődhet a radirozás. A radir eszközzel végigmegyek a kép közepén egy sávban, igy visszahozva a sötét réteg alól az eredetit. Lassan haladok az alsó és felső széle felé, időnként leveszem a radir ecset áttetszőségét a szebb átmenet érdekében.
A végeredmény: a viz és a felhők mélyebb, gazdagabb tónusban pompáznak, mig a neutrális középső rész megtartotta eredeti szinét és kontrasztját. Egy másik nagyon egyszerű trükk az ilyen tájképeknél, hogy az alsó és felső  10%-ot lenyisszantom, igy egy kicsit panorámásabb képet kapok, ami - szerintem - látványosabb tájképet, nagyobb térérzetet eredményez.

rivera-tól jött a tipp, hogy irhatnék a vágásról. Nagyon kevés kivétellel vágatlan fotókat teszek közzé, de előfordulhat, hogy mégis vágásra kerül a sor:
- ha gyorsan meg akarok örökiteni egy témát, de túl nagy látószögű objektiv van a gépen, akkor lefotózom. Ilyenkor már a keresőbe nézve kell tudni, hogyan lesz megvágva a kép.
- ha négyzetes képet akarok
- ha kicsit panorámásabb formátumot szeretnék, ami főleg a tájképeknél mutatós.

Ha valaki azt veszi észre, hogy sokat vág a képeiből, javaslom a nagyobb zoomal való fotózást, vagy DSLR esetén egy teleobjektiv beszerzését :) (komolyan)

Vágáskor nem árt gondolni arra is, hogy ha papirképet szeretnénk, a legtöbb labor és kidolgozóhely fix oldalarányú papirral dolgozik és nem vállalják, hogy egyéni méretre szabdalják a fotókat. A papir oldalaránya általában 3:2, tehát 15×10 (képeslap), 30×20 (A4), 45×30 (A3) cm stb. Kidolgoztatás előtt tehát érdemes végigmenni a képeken és megvágni őket ilyen arányban. Ha ezt nem tesszük és képeink nem standard méretűek, a labor vagy megvágja őket random módon (fill eljárás), vagy fehér csikokat tesz a kép szélére (fit eljárás). Ezt a méretarányos vágást is a Photoshopban készitem, a Crop eszközt kiválasztva fent a menü alatt be lehet állitani az oldalarányokat:
Egy következő postban irok egy helyről, ahol készségesen és nagyon precizen megvágják a papirt a kivánt arányok szerint, persze nem a hatszázezer családi fotót, hanem amit falra szeretnénk tenni. A fotólaborok mennyországáról holnap lesz szó.

Az alábbi két kép a post ihletőjétől származik. Nemrégiben figyeltem fel egy fantasztikus fotójára a galériáját böngészve, és azonnal viszketni kezdett az olló a kezemben. Megvágtam, mert szerintem igy jobban érvényeülnek a szép vonalak. Kapott egy kis melegebb árnyalatot és egy olyan keretet, ahogy a falon elképzelem, széles fehér paszpartuban. De ez csak egy vélemény, és szeretném kikérni az olvasók véleményét, hogy melyik változat tetszik jobban: a vágott vagy a vágatlan? Nem teszek be extra szavazódobozt, kommentekben lehet véleményezni.

Kicsit kételkedem magamban, amikor ennek a postnak nekifogok. Kell a képernyőn megjelenitett fotókra keret egyáltalán? A blogra szánt képeket mindenesetre megfosztom a keretektől, hogy csak a lényeg látsszék. De a saját fotóimnál úgy gondolom, jót tesz egy fekete vagy fehér mező a kép körül, ahol a szem megpihenhet. Lehet, csak azért látom ezt igy, mert a papirra kidolgoztatott fotóim mind széles paszpartuban vannak - a legtöbbje fehérben, a temetősök feketében - és ez roppant elegáns külsőt kölcsönöz nekik. Szerintem fontos a tálalás is, ahogy ‘prezentálunk’ egy képet, és ebbe beletartozik a keret is.

Aminek abszolút nem vagyok hive, az a szines keret. Óhatatlanul műanyag érzést nyújt, agyonnyomja a fotót. Szóval csakis a fekete vagy fehér szinű ‘pihenősávot’ használom, nagyon kevés fotóm van, ahol nem érzem szükségét, bár a széles fekete kereteim már kaptak némi kritikát.

Mindenesetre kérdezték, hogyan készülnek az énféle keretek. Erről már korábban készitettem egy Google dokumentumot. Fogyasszátok egészséggel.

Egyik kedvencem a flickren, a román Marius Vasiliu, egészen újfajta ‘keretet’ alakitott ki. Nem is keret, hanem egy széles fekete csik a kép alatt, ahova a cimet is beirja a fotós. Nagyon-nagyon jól néz ki és szerintem le fogom nyúlni alkalomadtán. Mariusnak a korábbi keretezési megoldásai is nagyon jók, érdemes körülnézni az amúgyis csodaszép galériájában.

Talán a leggyakoribb kérdés, amit kapok a fotóimat illetően. Nagy általánosságban. Hogy csinálom? Hogy lehet ilyet? És ez a legnehezebb kérdés is. Hiszen csak megnyomom a gombot… De megpróbálok adni egy kis magyarázatot. 

A legutóbbi ilyen kérdés erre a fotóra érkezett. Ez az egyik legegyszerűbb tájképem, a ‘Just RAW’ galériában. Minimális utómunka: egy kis színegyensúly-korrekció, hogy a hűvös hajnali fényeket valósághűen visszaadjam, és alul-felül egy kis vágás, mert szerintem jól állt a panorámás hatás.

Pofonegyszerű a recept: végy egy csendes víztükröt, fürdesd meg a pitymallat kékjében, csöpögtess rá egy leheletnyi hajnalpírt. Jellegzetes tájelemmel tálald (jelen esetben kiszáradt, látványos fa).

Ezt a fotót nyilvánvalóan a helyszín teszi, de ehhez sem kellett egzotikus helyre utaznom. A kis horgásztó a házamtól 6 kilométerre, Péteri falu mellett fekszik. Gyanítom, hogy hasonló falusi horgásztóból több ezer van az országban, tehát nem okozhat nagy nehézséget egy szépecske helyszín kiválasztása.
Megkönnyítette a dolgomat, hogy mintegy évig hetente-kéthetente kibuszoztam a tóhoz: reggel, délután, estefelé, napközben, hogy figyeljem a fényviszonyokat, az időjárást, a vizet. Volt, hogy munkába menet előtt, ötkor indultam el a tóhoz, hogy megnézzek egy ködös hajnalt.
A fotó készültekor is sötétben keltem. Napfelkeltére ki akartam érni a tóhoz. Mivel kocsim nincs és olyan korán még nem volt busz, gyalog vágtam neki az országútnak. Fotóstársam, aki velem tartott, gyaníthatóan elátkozta a tavat, napfelkeltét, gyaloglást és a világmindenséget, de főként az őrült fehérnépet, aki erre a hülyeségre rávette (de mivel a fotói sokkal szebbek lettek, mint az enyéim, később megbékélt).

Mivel már jól ismertem a helyet, pontosan tudtam, hova kell állnom, hogy ezt a tájat megörökítsem. Nem elhanyagolandó tényező a helyismeret, hiszen a legjobb fények csak néhány percig tartanak és olyankor nem használ az ügynek, ha ide-oda kell futkosni és helyezkedni. Egy álló és egy fekvő kompozíció született (nekem az aranyszínű álló jobban tetszik, de ez népszerűbb valamiért). Csak kettőt exponáltam, és nem is volt szükség többre.

Nem tudom, mennyire volt hasznos ez a leírás. Általános jellegű volt, akárcsak a kérdés. Összefoglalva:
- Helyismeret - ez nem okozhat nehézséget, hiszen egy sima horgásztó is fantasztikus látványt nyújthat. Nem baj, ha csak hatodjára jön össze egy jó fotó.
- Helyes időpont kiválasztása - ez neccesebb lehet, de ha én autó nélkül megoldom, másnak is sikerülhet :)
- A legfontosabb: a folyamatosan dolgozó vágy, hogy minél szebb fotókat készítsek a számomra kedves helyekről.

Kíváncsi vagyok, leesik-e, hogy miért ezt a címet kapta a kép (vizuális oka is van az érzelmi indokon kívül). :)

Két fotó, kétfajta utómunka. Először a minimális.

Mivel még az ND8 szűrővel is nehezen értem el rendesen hosszú záridőt, a kép egy picit túlexponált lett, ezt javitottam RAW-ban. 0.5 fényértéket sötétitettem a fotón. Továbbá a következő kis hisztogram érdekes adatokat mutatott.

  A képen csak egy kis, középső tartomány tartalmazott adatot, ez eredményezte a kontraszttalan, szürkehályogos kinézetet. (Aki tudja, mit mutat egészen pontosan ez a hisztogram, irja meg nyugodtan, nekem szakmailag fogalmam sincs hanem a ‘kis kontrasztnövelős izének’ titulálom. Ropppant profi vagyok, ugye?) Mindenesetre a képen látható módon elimináltam a tartomány nagy részét, hogy csak a közéső rész érvényesüljön. Egyből kijöttek a szinek, tónusok, a kép majdnem kiszökkent a monitorból. Ez a kis hisztogram a kedvenc funkcióm a RAW feldolgozás során. Photoshopban ilyet nem lehet, hiszen ez nem manipuláció, hanem expokorrekció. (Illetve a PS-ben is van már RAW konverter, de azt inkább illesse udvarias csend.)

Az Extrém kategóriában a következő képet mutatom.  Az utómunka pontos ismertetését ebben a Google dokumentumban irtam le. További kerepesi temetőfotók ugyanezzel az utómunkával itt.

Néha hallok olyan büszke kijelentést, hogy ‘én egyáltalán nem manipulálom a képeimet’, ‘nem nyúlok hozájuk egyáltalán’, stb stb. Ezekben a megnyilvánulásokban az a közös, hogy
a) a készítő lenéz minden fotószerkesztő szoftvert és azokat is, akik használják
b) a készítő kezdő és nem mélyült el a fotózás elméletében és gyakorlatában.
c) a készítő nincs tisztában az utómunka fogalmával.

Néha az a benyomásom, hogy az illető azt hiszi: az utómunka egyenlő azzal, hogy rózsaszín nyuszikat vagy vérvörös naplementéket retusálok rá egy fotóra, amely azelőtt egy lepusztult gyárépületet ábrázolt. És kész a mestermű.
Ez abból fakadhat, hogy sokak szemében az utómunka egyenlő a Photoshopban található filterek használatával, vagy tetemes képelemek kiretusálásával vagy össze nem illő képelemek egymásra halmozásával. Ez természetesen meg sem közelíti a teljes igazságot. Az imént említett beavatkozások számomra nagyjából kimerítik a hibásan alkalmazott utómunka fogalmát. Elmondanám, én hogy értelmezem a dolgot. Szigorúan a saját felfogásomon alapuló vélemények következnek, semmiképpen nem tartom őket univerzális igazságnak!

1. Az utómunka nem arra való, hogy rossz képből jót gyártsunk.
2. Az utómunkával a jó, tudatosan elkészített fotóknak adjuk meg azt, amire a fényképezőgép nem volt képes.
3. Az utómunka alkalmas arra, hogy saját elképzeléseink, lelkivilágunk szerint alakítsunk egy fotón.
3. A több képelem egymásra halmozása nem utómunka, hanem digitális illusztráció.

‘Kattintás után nem nyúlok a képhez’ - vajon aki ezt mondja, hogyan nézné meg a filmes fotóit? Már az előhívás is utómunka, a nagyításról nem is beszélve, ahol rengeteg beavatkozási lehetőség van. A kereskedelmi laborokban is alkalmazzák a színkorrekciót, kontrasztjavítást, gyakran az ügyfél tudta nélkül, aki megnézi a feljavított képeket és örül, hogy milyen jól fotózik.

Úgy gondolom, hogy egy gondosan elkészített fotó megköveteli a gondosan kiválasztott utómunkát. Nincs olyan kép, amely keretezésre, kasírozásra készen jönne ki a gépből, legyen az kisfilm, KF, dia vagy digitális fájl. Mindegyiket a témának és a színeknek megfelelően kell előhívni és bemutatásra kész állapotba hozni. Szerintem. :)

A következő post a minimális beavatkozást igénylő képekről fog szólni: a RAW konverziót fogom bemutatni, ahogy én csinálom. Addigis készítettem két kis szemléltető anyagot.

Ebben a galériában azok a fotóim láthatók, ahol csak RAW konverziót alkalmaztam az utómunka során.
És ebben pedig azokat a képeket helyeztem el, amelyeket egy sajátos képi világgal láttam el az utómunka során.

Fontos megjegyezni, hogy a második galériában szereplő képek nem utólagos ‘unaloműzésből’ kapták a soksok PS-t, hanem előre elgondolt koncepció alapján lettek olyanok, amilyenek. Ahogy azt egyik kommentelőm megjegyezte tegnap: ‘Részemről már a kép elkészítése előtt tudom, hogy mit fogok vele csinálni.’ (Cornholio)